Rigó barátunk nagyon találó kifejezésével élve, újabb "kisvárosi szürrealizmus"-nak lettem szemtanúja ma délután. Hazafele tartottam (pontosabban száguldottunk) a szokásos minibuszommal munka után, és a monitortól elfáradt szememet épp a tengeren és a háttérben tündöklő Sultanahmet-en pihentettem, mikor egy olyan jópofa életkép tárult elém, hogy azonnal kipattantak a szempilláim. Háttérben az Aya Sofia és a Kék mecset, előttük a tenger, a tengerparti sétányon meg egy padon két ember, akik 3 kakast etetnek békésen. Mindez Üsküdar-ban, a munkából hazafele tartó emberek forgatagától épp csak oly messzire, hogy én jól rögzíthessem az agyamban ezt a képet, ha már a fényképező úgyis otthon felejtődött, ám a minibuszt vezetők úgyis annyira suhannak az utakon, hogy esélyem sem lett volna 3 másodperc alatt elkészíteni a felvételt...
Szóval így már kaphat az olvasó egy kis ízelítőt abból, hogy itt mi az ami van... És hogy mi nincs? Az alábbiakban összegyűjtöttem néhány jellegzetességet. Az elmúlt hónapokban kellőképpen megfigyelhettük - sőt mi több, tapasztalhattuk -, hogy melyek azok a dolgok / ételek / események, amelyeket otthon megszoktunk és itt hiányolunk, valamint milyen újdonságokat kínál az isztambuli élet.
Kezdjük a legalapvetőbbel. Nincsen déli harangszó, ám van müezzin - naponta ötször. Ahogy egyre hosszabbak a nappalok, úgy egyre korábban kezdődik a napfelkeltét hirdető, imára hívó ének.
Nincsen tejföl, és az általunk megszokott, jó kis zsíros túró. Ám van itt Ayran (sós joghurt ital), ami nagyon közkedvelt itóka ebéd után. Van valami túrószerűség is, aminek az érdekessége az, hogy nem zsíros, hanem egészen száraz, darabos állagú tejtermék. És van Kaymak is, azaz tejzsír.
Ezt is nagy bödönökben árulják, akár a joghurtot, sőt a joghurtnak is van olyan fajtája, amelyet kaymakkal együtt készítenek (tehát ez zsírosabb), de lehet kaymak nélküli változatot is választani. Joghurt tekintetében számtalan választási lehetőségünk van.
Rengeteg zöldségfajtát árulnak itt, de ami nagyon meglepő,
hogy nincs fehérrépa. Viszont van “lilarépa”, jeruzsálemi alma
Nincsenek nagyon kutyatartók, viszont rengeteg a kóbor kutya és macska. Már hajnalban ébresztik az embert csapatos vonulásukkal és ugatásukkal, ahogy összevesznek az emberek által előző este jóízűen elfogyasztott vacsorák maradékain. Nincsen
Nincsen disznóhús, ám van bárány és mindenféle tengeri
herkentyű – számunkra felettébb kedvező áron.
Nincsenek családi házak. Legalábbis nagyon ritka, inkább
társasházakat látni mindenütt, egymás hegyén-hátán.
Nincs itt az autóm... Így viszont megfigyelhetem az embereket, a hétköznapi forgatagot. Autóval egész más lenne, teljesen elszigetelődnék. Viszont így nap mint nap megélhetem azt, amit Orhan Pamuk az Isztambul című könyvében ír. Például megfigyelhetem az emberek büszkén viselt melankóliáját, az úgynevezett "hüzünt". Ez röviden összefoglalva a veszteség miatti fájdalomból eredő általános lelkiállapot, mely összeköti a várost a benne lakókkal. Hiányérzet, hogy az ember nem tud elég közel jutni Allahhoz, hogy e világi életében nem tud elegendő áldozatot hozni Allahért. A városban fellelhető történelmi dzsámik, szultáni paloták és egyéb romok által hirdetett elveszett birodalom miatti fájdalom. A válság idején álló nap a boltjukban álló és vevőket váró árusok érzése... A szürkületben az ablakokban álló asszonyok, akik reménytelenül várják haza férjüket... "Az isztambuli hüzün tehát a nélkülözés, a bukás és a veszteség érzéséből táplálkozik, és ez visszavezet minket a szó Koránban található jelentéséhez. Isztambulban azonban a hüzün nem "múlandó betegség", nem egy "fájdalom, amitől lassan megszabadulhatunk", hanem egy olyan érzés, amelyet a város saját maga választott..." (ld. Orhan Pamuk: Isztambul, 115-134. old.)
Ugyanakkor munkába menet- és jövet arról is megbizonyosodhattam, hogy legtöbbször odafigyelnek egymásra az emberek, mert amint felszabadul egy ülőhely, szólnak annak aki a leginkább rászorul (többször voltam már én a jelölt, ahogy látták a sok csomagommal való szerencsétlenkedésemet, amikor épp munkából + bevásárlásból tartottam hazafelé) - ilyenkor kedvesen megkocogtatják a vállamat, és mutatják, hogy hol az ülőhely.
A minibuszos utazás egy külön kaland. Ugyanis itt nemcsak az állam által üzemeltetett buszokat, villamosokat, hajókat, illetve metrót lehet használni, hanem minden útvonalon közlekednek még kisebb fajta buszok is. Ezeket privát cégek üzemeltetik, nincsen menetrendjük, sem előre meghatározott megállójuk. Az ember egyszerűen leinti, amikor közeledik egy. És ezek addig tömik a buszt, amíg már heringek módjára állnak benne az emberek (a szerencsésebbek ülnek). A sofőr meg flegma képpel száguldozik a városban, s mindeközben intézi az utasokkal az utazás kifizettetését. Elképesztő látvány, nálunk biztosan megbüntetnék ezeket a sofőröket. Fél szeme az úton, fél szeme a kasszán, közben fejben számolja a visszajárót, majd nyújtja hátra a pénzt.
Sok mindenben van itt logika, pl. kisebb kiszerelésben adják a szemcseppet - így az ember legalább nem fizet feleslegesen azért, amit úgysem tud elhasználni 1 hónapon belül. A rezsit intézése is egyszerűbb, jön egy emberke a kütyüjével, leolvassa az órákat, bepötyögi, és már nyomja is a számlát.. Ám egy dologban egyáltalán nincs logika, azt pedig könnyen kitalálhatjátok: a közlekedés... A piros lámpa hiába piros, de nemcsak az autósok hagyják ezt figyelmen kívül. A gyalogosok is bátran hazardíroznak a száguldó autók között. (A zebrát így nem is nagyon használják, mennek át az úton, ahol tudnak, a közeledő autók meg figyelmeztetésként dudálnak - innen ered a nagy hangzavar). Ha az ember itt él, akkor ehhez könnyen hozzászokik, hiszen más lehetőség nagyon nincs is átkelni az úton. Egyszer sem tapasztaltam még olyat - pedig higgyétek el, próbáltam többször -, hogy megállt volna egy autó is, ha én szépen türelmesen várakoztam a zebránál. Ez itt egyszerűen nem szokás. Határozottan el kell indulni, és akkor megállnak. Sajnos még a legnagyobb dugóban sem állnak meg. Vagyis folyamatos az autósor, a zebrát sem hagyják szabadon. Állandó az autók mozgása, tehát ha az ember el akar indulni át a zebrán és nem elég határozott, akkor könnyen elé csorog egy autó, és a emiatt az emberek cikkcakkban kerülgetik őket.. Amennyire segítőkészek az emberek, és tekintettel vannak egymásra egyéb szituációkban, sajnos a közlekedésben egyáltalán nem figyelnek oda egymásra.
Nincsen arany középút a konditermek tekintetében. Nagyon kevés van városszerte, és ezek vagy nagyon lepukkantak, vagy hiper-szuper futurisztikusak, mindenféle extrával felszerelve, és ezért borsos árat fizettetve. Viszont vannak "felnőtt-játszóterek" (mi neveztük még el így Kínában ezeket, amikor először láttuk), melyek különböző nyújtást-lazítást elősegítő eszközök egy-egy szép parkban, vagy akár a tengerparton.
Nagyon szolgáltatás-központúak. Már említettem, hogy általában - látszólag - több embert foglalkoztatnak a kelleténél, de nagyon jól elvannak, élvezet számukra a csapatban végzett munka. Ma például egy szépségszalonban jártam (végre eljutottam manikűröshöz). Megfigyelhettem, hogy a fodrászok hogyan dolgoznak, hihetetlen jópofa volt. Három női kuncsaft ült a székekben, és rajtuk hat pasi dolgozott! Tehát egyszerre fejenként két ember állt körülöttük, és készítette a hajukat. Érdekes volt a hajszárítás megoldása. Egyikük fogta a hajkefét és tartotta a hajat, a másik fogta a hajszárítót, és fújta oda, ahova a hajkefés fésülte a hajat...
Tán egyelőre elég volt ennyi, osztán még majd folyt. köv.!
Nincs itt az autóm... Így viszont megfigyelhetem az embereket, a hétköznapi forgatagot. Autóval egész más lenne, teljesen elszigetelődnék. Viszont így nap mint nap megélhetem azt, amit Orhan Pamuk az Isztambul című könyvében ír. Például megfigyelhetem az emberek büszkén viselt melankóliáját, az úgynevezett "hüzünt". Ez röviden összefoglalva a veszteség miatti fájdalomból eredő általános lelkiállapot, mely összeköti a várost a benne lakókkal. Hiányérzet, hogy az ember nem tud elég közel jutni Allahhoz, hogy e világi életében nem tud elegendő áldozatot hozni Allahért. A városban fellelhető történelmi dzsámik, szultáni paloták és egyéb romok által hirdetett elveszett birodalom miatti fájdalom. A válság idején álló nap a boltjukban álló és vevőket váró árusok érzése... A szürkületben az ablakokban álló asszonyok, akik reménytelenül várják haza férjüket... "Az isztambuli hüzün tehát a nélkülözés, a bukás és a veszteség érzéséből táplálkozik, és ez visszavezet minket a szó Koránban található jelentéséhez. Isztambulban azonban a hüzün nem "múlandó betegség", nem egy "fájdalom, amitől lassan megszabadulhatunk", hanem egy olyan érzés, amelyet a város saját maga választott..." (ld. Orhan Pamuk: Isztambul, 115-134. old.)
A minibuszos utazás egy külön kaland. Ugyanis itt nemcsak az állam által üzemeltetett buszokat, villamosokat, hajókat, illetve metrót lehet használni, hanem minden útvonalon közlekednek még kisebb fajta buszok is. Ezeket privát cégek üzemeltetik, nincsen menetrendjük, sem előre meghatározott megállójuk. Az ember egyszerűen leinti, amikor közeledik egy. És ezek addig tömik a buszt, amíg már heringek módjára állnak benne az emberek (a szerencsésebbek ülnek). A sofőr meg flegma képpel száguldozik a városban, s mindeközben intézi az utasokkal az utazás kifizettetését. Elképesztő látvány, nálunk biztosan megbüntetnék ezeket a sofőröket. Fél szeme az úton, fél szeme a kasszán, közben fejben számolja a visszajárót, majd nyújtja hátra a pénzt.
Sok mindenben van itt logika, pl. kisebb kiszerelésben adják a szemcseppet - így az ember legalább nem fizet feleslegesen azért, amit úgysem tud elhasználni 1 hónapon belül. A rezsit intézése is egyszerűbb, jön egy emberke a kütyüjével, leolvassa az órákat, bepötyögi, és már nyomja is a számlát.. Ám egy dologban egyáltalán nincs logika, azt pedig könnyen kitalálhatjátok: a közlekedés... A piros lámpa hiába piros, de nemcsak az autósok hagyják ezt figyelmen kívül. A gyalogosok is bátran hazardíroznak a száguldó autók között. (A zebrát így nem is nagyon használják, mennek át az úton, ahol tudnak, a közeledő autók meg figyelmeztetésként dudálnak - innen ered a nagy hangzavar). Ha az ember itt él, akkor ehhez könnyen hozzászokik, hiszen más lehetőség nagyon nincs is átkelni az úton. Egyszer sem tapasztaltam még olyat - pedig higgyétek el, próbáltam többször -, hogy megállt volna egy autó is, ha én szépen türelmesen várakoztam a zebránál. Ez itt egyszerűen nem szokás. Határozottan el kell indulni, és akkor megállnak. Sajnos még a legnagyobb dugóban sem állnak meg. Vagyis folyamatos az autósor, a zebrát sem hagyják szabadon. Állandó az autók mozgása, tehát ha az ember el akar indulni át a zebrán és nem elég határozott, akkor könnyen elé csorog egy autó, és a emiatt az emberek cikkcakkban kerülgetik őket.. Amennyire segítőkészek az emberek, és tekintettel vannak egymásra egyéb szituációkban, sajnos a közlekedésben egyáltalán nem figyelnek oda egymásra.
Nincsen arany középút a konditermek tekintetében. Nagyon kevés van városszerte, és ezek vagy nagyon lepukkantak, vagy hiper-szuper futurisztikusak, mindenféle extrával felszerelve, és ezért borsos árat fizettetve. Viszont vannak "felnőtt-játszóterek" (mi neveztük még el így Kínában ezeket, amikor először láttuk), melyek különböző nyújtást-lazítást elősegítő eszközök egy-egy szép parkban, vagy akár a tengerparton.
Nagyon szolgáltatás-központúak. Már említettem, hogy általában - látszólag - több embert foglalkoztatnak a kelleténél, de nagyon jól elvannak, élvezet számukra a csapatban végzett munka. Ma például egy szépségszalonban jártam (végre eljutottam manikűröshöz). Megfigyelhettem, hogy a fodrászok hogyan dolgoznak, hihetetlen jópofa volt. Három női kuncsaft ült a székekben, és rajtuk hat pasi dolgozott! Tehát egyszerre fejenként két ember állt körülöttük, és készítette a hajukat. Érdekes volt a hajszárítás megoldása. Egyikük fogta a hajkefét és tartotta a hajat, a másik fogta a hajszárítót, és fújta oda, ahova a hajkefés fésülte a hajat...
Tán egyelőre elég volt ennyi, osztán még majd folyt. köv.!
