Oldalak

2011. augusztus 30., kedd

Isztambul Hangjai

 Isztambulba érkezve, a zajszintet és annak fajtáit tekintve igen éles a váltás a közeli európai országokhoz képest...
  Első élményként az ember általában a káoszos forgalomban dudáló autók zajával, vagy a mecsetekből szóló, misztikus hangulatot keltő Ezzan hangjával ismerkedik meg. Aki rögtön felderíti a Boszporusz-parti életet, az meghallhatja a vízen lomhán haladó hatalmas kompok kürtjeinek hangját is,  melyek jelzik a kisebb hajóknak közeledtüket.
Az autók dudálásával kapcsolatban érdemes tudni, hogy Isztambulban is, mint minden más városban, tilos az ok nélküli dudálás.. Hm, hát igen, erre most valószínűleg sokan felhúzták a szemöldöküket.. De hát mint tudjuk, a törökök laza emberek, magukról is ezt vallják. "Don't worry, we are relaxed people you know.." - mondta a szülészorvosom is.. És minden helyzetben feltalálják magukat. Ezért aztán cseppet sem aggódnak a záróvonal vagy bármilyen sáv láttán, ha megoldható akkor annyian mennek amennyien elférnek, s dudaszóval jelzik a közeledésüket. Ez érvényes akkor is, ha szűk utcán haladnak, vagy ha kereszteződéshez érnek. Mivel a gyalogosok helyzete városszerte elég kényelmetlen, nincsenek megfelelő járdák, sok helyütt az úton kényszerülünk menni. Ezért ha hátulról autó közelít, általában dudával jelzik, hogy ugorjunk (!) félre.  
A taxisofőrök is rövid dudaszóval hívják fel magukra a figyelmet, ha üres az autó. Árgus szemekkel figyelnek bennünket gyalogosokat, s ha éppen megállunk egy zebránál átkelésre várva, akkor is aranyosan, lelkesen dudálnak, hogy üljünk be hozzájuk (de olyan még sosem történt, hogy átengedtek volna az úton). 
 Az Ezzant naponta ötször hallani, amikor imára szólítják az embereket. Ilyenkor illendő lekapcsolni a zenét a hívószó teljes hossza alatt, s éttermekben és autókban minden gond nélkül így is tesznek. Nyári hajnali órákban, mivel korán kel fel a Nap, az először Isztambulba látogatókat kellemetlenül érintheti az éjszakai felriadás. De aztán pár nap alatt hozzá lehet szokni, olyannyira, hogy az egykoron még meghatóan misztikus élmény két év után már egyáltalán nem tűnik fel az itt élőknek...

 Aztán amikor elkezdődik a nap, különféle árusok lepik el az utcákat. De nem ám csak a forgalmasakat, a miénkféle csendesebb helyekre is begurítják széles taligájukat az arra "szakosodottak", s kiabálják, hogy "szíííímet!" (simit = szezámos péksütemény), a másik hogy "Domates-Patates Csanakkale bir lira...!" (csanakkale-i paradicsom, burgonya egy líra..). Aztán jön a régiséges körbekiabálva, hogy "essssszkidzsi!" majd az ezermester, aki szerszámosládáját hordozgatva mindenféle apróbb javítást elvállal "taaaamirdzsi gecsijooor!!!"
 Forgalmasabb utcákon sem hallgatnak a főtt kukoricát, gesztenyét, és meleg nyári napokon hideg vizet árulók. "Szókszu-szókszu-szókszu!" (soğuk su = hideg víz), kiabálja rendületlenül az út szélén ülő kisfiú...
  A szombati piacon sem tétlen az árusok szája, nagy a verseny, érdemes csalogatni a vásárlókat. "Bujrun abla, csok taze..:!" (Tessék csak hölgyem, nagyon friss.."). Sőt, kedvenc árusunk télen narancsot, nyáron barackot árulva áriázva csalogatja a vevőket..

 Aztán amikor leszáll az éj és nagy sokára mindenki nyugovóra tér, nem sokkal éjfél után rázendítenek az utca állatai. Egyes helyeken kutyacsapatok küzdenek, máshol macskák udvarolnak egymásnak hidegrázóan szörnyű, éles, nyivákoló hangon.
Hajnalban, úgy 3-4 körül ébrednek a sirályok, melyek szintén fülsértő hangon visongatva palávereznek a parthoz közeli városrészek házainak tetején. Mindez persze csak nyári éjjeleken zavaró, amikor a hőség miatt kénytelenek vagyunk nyitott ablaknál aludni.

 Vannak napok, amikor különleges zajoktól harsog a város. Az egyik ilyen minden év novemberének 10-éje, amikor reggel 9-kor egy percre megáll az élet. Megszólal az összes hajó kürtje, az autósok megállnak, s az emberek fejet hajtanak: Atatürk halálának évfordulója alkalmából. Mindenki tiszteletben tartja ezt a megemlékezést - még mi is tavaly a török nyelvórán... 
Ramazan idején, amikor is a böjtölőknek csak napnyugta és napfelkelte között megengedett az étel- és italfogyasztás, hangos dobokkal vonulva az utcákon ébresztik az embereket, hogy még az utolsó falatot magukhoz vehessék pirkadat előtt - hatalmas dobot képzeljetek el, melyet függőlegesen a mellkasra rögzítenek. A rituálé neve "sahur". Rettenetesen ijesztő tud lenni a tudatlannak - de mint megtudtam még idősebb, hagyománytisztelő törököknek is -, amikor édes álmából zajos dobolással ébresztik az embert. És hát amikor nyári napokra esik a böjtünnep, akkor bizony hajnali 3 óra körül van az utolsó esély megtömni a bendőt...
 Mindennek ellenére, azt nem mondanám, hogy Isztambul sosem alszik... Nagyon ritkán, lehet hallani itt a "csönd zaját" is, mely a fentiek tükrében mindig nagyon meglepő és tagadhatatlanul felemelő érzés. A törökök komolyan veszik a pihenőidőt. Ezért aztán általában vasárnap a kora-délelőtti órákban, illetve most a ramazant követő egy hetes munkaszünettel járó ünnep alatt lehet érzékelni ezt a nyugalmat. Megdöbbentő volt reggel lemenni a parkba és megfigyelni a csendet - rajtunk kívül egy lélek sem volt az utcán, s csak néhány autó szellemszerű suhanását lehetett csak hallani a távoli Barbaros Bulvari-ról...




2011. augusztus 2., kedd

Kis Kalandozásaim


 Miután megszoktam és elfogadtam a növekvő pocakom és pocakmanóm okozta változásokat, valamint mérséklődtek a kellemetlenségeket okozó tünetek, már egyre többet mászkálok el egyedül is. Mostanság elhatároztam, hogy üres időmet felhasználva rég eltervezett, de eddig meg nem valósított kirándulásokat tegyek meg...

Ihlamur Kasri

 Van itt nem messze tőlünk egy kis park, benne két szultáni időkből fennmaradt pavilonnal. Sokszor elsétáltunk már mellette, de ahogy a turistakönyvek, úgy mi sem tulajdonítottunk neki nagy jelentőséget. Most azonban pont az oszmán szultánokról olvasok egy könyvet, melyben két mondat erejéig tesznek említést erről a kis palotáról. Az extravaganciájáról és a kincstárat kimerítő költekezéseiről híres Abdülmedzsid szultán építtette ezt a kis nyári palotát a 19. század közepén, amíg a Dolmabahce építése zajlott. Nem véletlen tehát a két épület stílusának hasonlósága. A szultán pedig itt sem sajnálta a pénzt a berendezésre - bár ez csak egy pici nyári rezidencia, azért ékes kis szobákkal állt a vendégek rendelkezésére.

 Ahogy beléptem a parkba, egy kedves, 19. századi európai stílusú kertben találtam magam. Tőlem jobbra és velem szemben egy-egy épület, közöttük egy kis tó. Partján kőoroszlánok, és sütkérező kacsák. Jobbra kacskaringós út vezet a kert eldugottabb részeibe. Felfedeztem egy díszes medencében elhelyezett szökőkutat, s hűs árnyat adó hatalmas Magnóliafákat. Gyönyörű, dús Hortenziabokrok és más keleti növények díszítik a vadregényes kertecskét. Egyszercsak furcsa rikoltozásra lettem figyelmes, hát mit látok meg a bokrok között? Egy nagy pávát...
Mivel nem tolongtak a turisták, így kaptam egy 10 perces "magán-tárlatvezetést" a nagyobbik  pavilonban egy kedves török embertől. Ahogy a Dolmabahce-ben, itt is csak ily módon lehet megnézni a belső tereket. Láttam egy zeneszobát, oszmán márványtoalettet, és két pihenőszobát. Mind gyönyörű cirádás bútorokkal berendezve, a falakat és a mennyezetet végig arany-és virágmintás freskók díszítik. Egy szép nagy kirstálycsillár és két virágmintás porcelánkályha ragadta még meg a tekintetemet. Hiába a török nyelvtudás, különösebb titkokat nem árult el a helyről az idegenvezetőm..





Ortaköy

  Ez is egy nagyon evidens, hozzánk közeli kis állomás, a tengerparti úton Észak-felé tovább haladva. Most már szégyellem magam, és szánom-bánom, hogy eddigi látogatóinknak ezt nem mutattuk meg, de hát eddig még mi magunk sem mentünk el ide. Pedig egy kedves, Boszporusz-parti városrészről van szó, amolyan Szentendre benyomását keltő, macskaköves utcácskákkal, régies épületekkel, kis kézműves boltokkal és hangulatos kávézókkal... Ráadásul páratlan kilátás nyílik innen a Boszporusz-híddal együtt az ázsiai oldalra és az Aranyszarv-öböl egy részére.
 Helyi látnivaló az Ortaköy-dzsámi - melybe restauráció miatt most nem lehetett bemenni -, szintén Abdülmedzsid megrendelése alapján, a Dolmabahce és Ihlamur Kasri építészei által  emelve.
Illetve az erre járónak feltétlenül meg kell kóstolnia egyet a számtalan árus által kínált "kumpir"-ból. Ez nem más, mint kemencében, hajában sütött krumpli, melyet kettévágnak, jó sok vajjal és sajttal kikevernek, majd az ember választhat kb. 10-féle feltétből, hogy miket tegyenek bele (olíva, répa, lilakáposzta, virsli, francia saláta, savanyú uborka, bulgur, sonka a legnépszerűbbek).
 Mindezt tetézve, még olasz fagyizót is találtam, ami ugye itt Isztambulban ritkaságnak számít, mivel leginkább a saját kemény, ragacsos török fagyijukat kínálják mindenfelé...