Oldalak

2010. július 28., szerda

Magyaros Cukkini


Török előétel, magyar pirospaprikával megspékelve...

Hozzávalók:

2 nagy Cukkini
2 Paradicsom
1 kis fej Vöröshagyma
5 dkg Rizs
Édesnemes pirospaprika
Bors
Petrezselyem




 A hagymát felaprítom, egy lábasban kevés olajon üvegesre párolom. Egy kiskanál paprikát szórók rá, és így is kicsit pirítom. A megmosott cukkiniket (héját rajtahagyva) először félbe, majd fél centis szeletekre vágom. A kockákra vágott paradicsommal együtt beleteszem a lábasba, hozzáadom a rizst, sózom-borsozom, egy kevés vizet is öntök hozzá és fedő alatt jó puhára párolom (kb. 20 perc). Petrezselyemmel megszórva tálalom. Hús mellé köretnek, vagy kenyérrel fogyasztva, hidegen-melegen egyaránt nagyon finom!







2010. július 21., szerda

Intermezzo


 Nem is gondoltuk volna, hogy első próbálkozásra eljutunk Koreába. Eredetileg szombaton akartunk indulni, de mivel nagyon tele volt a járat, gondoltuk megpróbáljuk már pénteken. Erről a járatról viszont semmi infónk nem volt. Nem is éltük bele magunkat, csak úgy kimentünk, hogy hát próba szerencse, de egyébként semmi gond ha nem, már meg lett volna az esti program... Igencsak meglepődtünk, amikor a check-in pultnál minden gond nélkül adtak nekünk helyet a gépen. Nem is értettük, hogy mi történik velünk, eltartott egy darabig amíg felfogtuk, hogy UTAZUNK!!!
 Air Korea, Isztambul-Seoul, utazás hossza 9 óra. Vacsora: Bibimbap tengeri moszatlevessel... Ránézésre a Bibimbap egész jónak tűnik, de az íze nagyon furcsa. Darált hús, szójababcsíra, spenót, alga, valami gyökér és rizs. Kapunk utasítást is hozzá: keverd össze a hozzávalókat, önts rá szezámolajat, és speciális koreai csípős paprikakrémet.. Mivel hosszú volt a repülőút kénytelenek voltunk feltankolni, így aztán megkóstoltuk a moszatlevest is. Hibás döntés. Ez volt az első gasztronómiai megrázkódtatásunk.
 Néhány órával később felszolgálták a reggelit: zöld teás rizskása - nem is lenne rossz, de rendkívül keserü íze volt. Szóval már a repülőn megállapítottuk, hogy a koreaiaknak elég furcsa ízlésük van, és ezt a későbbiekben sem sikerült megcáfolniuk.
 Első benyomás a városról: rengeteg modern üvegépület, hi-tech (a hotelban a WC is "beszélt", de legalábbis külön gombokkal lehetett beállítani az ülésfűtést, öblítést, szárítást stb.), posztmodern szobrok az utcákon mindenütt, erkély nélküli szoci lakóházak, kis konzervált parkokban némi történelmi emlék megőrizve, Daewoo és Kia autók kinézetre Mercedes és Cadillac stílusban (ezeket nem exportálják hozzánk), csini, a legújabb trendet követő lányok és szűk répanadrágot hordó fiúk, többnyire nyurgák mindannyian. A nyelv hangzásra hasonlít a kínaihoz, de lassabban beszélnek. 30 fok, 60-70% páratartalom, furcsa szag - a furcsa kaják miatt...
 Vacsihelyet keresünk. Van itt tradicionális olasz étterem, cseh- és német söröző, amerikai BBQ, török kebap... De hát mi nem vagyunk kispályások, vakmerő módon bevállaljuk a koreait.. Hosszas gluténmentes keresgélés után végül megtaláltuk a megfelelő alanyt (vagy ő talált meg minket). Egy kedves néni lelkesen betessékelt minket, ínycsiklandó gluténmentes menüt kínálva. Jöttek a pici rákok (ilyet még nem láttam, nem koktélrák, annál kisebb, inkább valami rovarhoz hasonlítanám), a kimchik (nagyon erős paprikás káposzta, torma, retek stb..), zöld erős paprika, paprikapaszta. Ezt követte a főétel: zsíros főtt sertéshús mindenféle ízesítés nélkül, üvegtésztás sertéshúsos tengeri algás kolbászforma, köretnek disznóhúsleves (nagyjából az előbbi összetevőkkel, csak forró vízbe áztatva). Semmi íz, csak szag, de az nagyon... Nem akartuk megsérteni a mellettünk vígan falatozó helyieket, és a lelkesen mosolygó nénit aki időnként ellenőrzött minket, hogy minden rendben van-e, meg aztán éhesek is voltunk, így nagy nehezen betuszkoltuk magunkba a vacsora felét. De ez volt szegény gyomrunk második kemény megpróbáltatása...
  Leöblítettük az ízélményt egy kis aloe vera dzsúzzal - ez kivételesen jó volt - aztán kitaláltuk, hogy másnap fokozzuk a gasztronómiai katasztrófatúránkat és ellátogatunk a halpiacra. Valahogy már előre sejtettük, hogy ez más lesz, mint a kadiköyi piac Isztambulban... 1 órás hűtött kocsis metrózás után megérkeztünk (közben megfigyelhettük a nálunk még nem kapható mobiltelefon csodákat, melyeknek antennája van mint a nálunk 10 évvel ezelőttieknek, de nyilván ezek a legújabb modellek voltak, valamit már tudnak a koreaiak...), ahogy kitettük a lábunkat az utcára, máris megcsapott bennünket a Balatonon 2 napja lebegő halott halak förtelmes szaga. Nem sok jót sejtettünk, de így még nagyobb izgalommal léptünk be a hatalmas gyárépületnek tűnő komplexumba. (Érdekes módon bent már nem volt olyan büdös). 6-8 jó hosszú soron árulták a különböző jóságokat, nagyon sokat... Volt itt minden, amit amúgy az isztambuli halpiacon nem, de a tengerfenéken biztosan megtalálunk (egyedül a lazac és a tonhal volt olyan amit esetleg meg is vettünk volna). Néhány ízelítő: sima és tüskés tengeri uborka, tengeri csiga (de olyan amit amúgy mi dekorációnak veszünk), 1,5 méteres polipcsáp kilóra, cápa, 60 cm-es fekete kagylók, és különböző "lidérc" meg "nyolcadik utas" teremtmények.

 Ezeket az élményeket, a felhőkarcolókat és az "IT Experience"-el szolgáló, UFO-leszállópályának is alkalmas Incheon repteret hátrahagyva vasárnap este elindultunk Fiji felé...

 10 óra repülés Seoul-ból (még egy Bibimbap és zöld teás rizskása), kissé rázós óceáni légi folyosó, ám gyönyörű holdfényes-csillagos égbolt, majd vöröslő napfelkelte után landoltunk Fiji főszigetén, Viti Levun. Meglepő volt számunkra a mérete, mely egyenlő Magyarország alapterületével. Hasonlóra számítottunk mint Tahiti, de hamar érzékeltük, hogy tévedtünk. Nemcsak a mérete miatt, de a domborzata is egész más, itt komoly földművelést is folytatnak (már amennyit a rendkívüli meleg és hosszas száraz periódus enged). A trópusi levegő és a madarak egzotikus csiripelése viszont nem hazudtolják meg magukat... 
Fogadtatásunk is hasonlóképpen zajlott mint Tahitin, ukulelés zenekarral. Sőt, még egy katonai zenekaros parádéhoz is volt szerencsénk közvetlenül az induló terminál előtt, persze ez is csak amolyan trópusi módra, lazán. A tisztek uniformis felsőrészben, de Freddy Flinstone stílusú szoknyában (később megtudtuk, hogy a hímnemű hivatalnokok itt szoknyában - "lava-lava" - járnak). Rendesen voltak rézfúvósok, cintányérosok, stb., de ezekből a Macarena szólt...
 Polinéziával ellentétben itt vegyes a népség, a lakosság egyik fele indiai, másik fele bennszülött (polinéz-melanéz leszármazottak). Ebből kifolyólag sok az indiai étterem is, és legnagyobb meglepetésemre az első helyen ahol próbálkoztunk, az étlapon külön jelölték a GF ételeket (persze gondolom ezt az amerikai és ausztrál turistáknak köszönhetem...) Döbbenetes volt számomra, rendkívüli boldogsággal töltött el a finomabbnál finomabb kókuszos-currys csirkefalatok elfogyasztása (különösen a koreai élmények után). 
 Első benyomásunk a lakosságról nem volt túl pozitív, de ez azért enyhült a későbbiekben... A fővárosban és környékén vérszemet kapnak a turisták láttán a taxisofőrök és szuvenír boltosok. Az utcán leszólítanak, és szépen becsalogatnak a kelepcéjükbe mézes-mázas közeledésükkel, mígnem az ember már persze rosszul érzi magát, ha nem hagy ott egy kis pénzt. "Messziről autózunk minden nap a hegyekből a városba, hogy eladhassuk a kézműves tárgyainkat.. Ha nem is vesztek semmit, legalább egy kis adományt hadd kérjünk a falunknak.." A taxisok meg percenként szólítanak, megmukkanni sem tudunk, de már "kell taxi? Mikor végeztek? 2-kor ha értetek megyek az jó?" Hát én megértem, kevesen vannak, ráadásul egy pici szigeten mindentől messze az óceán közepén - ezzel nincs is baj, csak csinálhatnák másképpen, mert nálunk speciel ellenkező hatást értek el, inkább menekültünk... Egy srác ismét a sofőri szolgálatát ajánlotta fel - persze ez nem rossz, kedvesnek tűnt, még jól jöhet. Figyelmeztet minket, hogy a szabad-strandra ne merészkedjünk, mert a helyiek ott várják a gyanútlan turistákat és elcsalják őket valahova, aztán jól kirabolják az áldozatokat - újabb meglepetés. A szupermarketnél még egy helyi leszólít bennünket, a hegyekből jött fafaragó. Invitál, hogy nézzük meg a kis boltját, nagyon szép dolgai vannak. Biztosít bennünket, hogy ő nem kannibál, sőt Fijin már nincsenek kannibálok, inkább rugby-t játszanak. Ez volt az első napunk, nem lehetett nem-et mondani.. Tényleg szép dolgai voltak, de nem is hagyta végig nézni (ez nagy hiba volt az ő részéről), hanem Fiji-módra üdvözölni akart bennünket. Betessékelt egy hátsó szobába, ahol 4 ausztrál lány ült törökülésben, meglehetősen fanyar ábrázattal - ekkor még nem értettük mi lehet a gond, mi vigyorogtunk, mint a vad alma "de jó, hogy részünk lehet a helyiek szokásainak megismerésében.." A lányok éppen végeztek a szertartással, mi következtünk. Először is sulut (kendőt) kellett magam köré tekerni, hogy a térdem ne látszódjon. Leültünk törökülésbe, házigazdánk velünk szemben. Előtte egy nagy fatál, meg egy dobozka, benne homokszerű por. Mint kiderült, kava gyökér porrá zúzva. A recept: az erre a célra készített fatálba teríts egy rongyot. Önts a tálba két bögre vizet és tegyél hozzá két kiskanál port. Na most puszta kézzel (itt megjegyezném, hogy a bácsi előtte nem tudom hány turistával kezet fogott) a rongyot a négy csücskénél fogd össze és csavarj egyet rajta, ily módon kiszűrődik a sáros vízhez hasonlító lé, a darabos maradékok meg a rongyban maradnak (okos gondolat). Kis kókuszpohárból tálaljuk, mielőtt megisszuk három taps és mondjuk "Bulaaa!" (sziasztok), egy slukkra felhajtani, majd egy taps és "Vinakaaaa!" (köszönjük). Géza megissza, én jövök. A nyelvünk furcsán bizsereg, a gyomrunk még nem tudja mire számítson. Géza feje kékül, a bácsi még csak most kezdene hozzá a termékek bemutatásához, de sajnos elrontotta, rosszul vagyunk, menekülünk... (megj.: szerencsére nem lett semmi bajunk a későbbiekben, sőt állítólag a kava-nak mindenféle jótékony hatása van).
 Fiji. A hely, ahol olcsóbb a homár, mint a disznóhús. De Gézu még így is olyan laza, hogy disznóhúst eszik, én meg szerényen beérem a homárral...

 Egyik nap autót béreltünk (jobb kormányos!) és elmentünk erre-arra. Felfedeztünk egy gyönyörű kietlen tengerpartot (Coral Coast), majd kicsivel odébb ennek az ellenkezőjét, ahol zord, haragos volt az óceán. Utóbbi a híres sigatokai homokdűnéknél található, amit sajnos nem tudtunk teljes egészében megnézni. Próbáltuk bejárni a kiránduló útvonalat, de én mit sem sejtve strandpapucsban indultam neki, és annyira, de annyira forró volt a homok, hogy alig bírtam kapkodni a lábam. Meredek emelkedőkön föl- és lefele kellett volna süppedő, forró homokban túrázni, úgyhogy az út kezdetén, égő talpaimon pattogva vissza is kellett fordulnunk...

 Két hivatalban is jártunk. Az egyikhez Sigatokában volt szerencsénk, parkolási bírság miatt (az automata elfogadta ugyan az 1 dollárost és ki is írta, hogy elindult a parkolás, de mint utóbb kiderült fél óra 50 centbe kerül és az instrukciós táblán 50 centes érme volt felrajzolva, így aztán valójában csak azt fogadja el az automata, az 1 dollárosunkat meg 50 centesnek érzékelte... Magától értetődő, nem?) A másik hivatalban az esküvői papírok miatt jártunk. Mindkettő mókás élmény volt, hát egész  más mint a mi megszokott irodai környezetünk. Pici helyiségek, toldozott-foltozott asztalok, koszosak is. De ez senkit sem zavar, "Fiji-time" van, kényelmes munkaidő, mosoly az arcokon. Bennszülött alkalmazottak mezítláb mászkálnak a koszos szőnyegpadlón, férfiak szoknyában és ingben. Számítógép nem mindenkinél van, többnyire kézzel töltik ki a papírokat. A légkör nem mondható stresszesnek.
 Tokoriki. Mindentől távol egy picike sziget. Azúrkék óceán, korallzátonyok, fehér homokos tengerpart, teljes nyugalom és csend, kedves emberek, trópusi illatok és növények. A levegő illata telített, fűszeres a sok szép színes virágnak köszönhetően. Az esti égbolt soha nem látottan zsúfolt ragyogó csillagokkal, a Tejút is teljesen kivehetően látszik. A Dél Keresztje csillagképet viszont nehezen találjuk meg a körülötte ragyogó sok millió csillag miatt... Aztán hajnalban szirti cápák jelennek meg a part közelében, sok apró halra vadászva. Időnként látszik a pici halak rajának hirtelen ugrása a víz fölött, majd megjelenik a vészjósló cápauszony... Az apró halakat még vízbe bukó, halászó madarak is terrorizálják... A sziget faunáját színes kis gyíkok és sikoltozó gekkók tarkítják egész nap, szürkületben pedig megjelennek a denevérek. Hátborzongató nagy szárnyaikkal suhannak a függőágyból bámészkodó fejünk fölött. Az egyik megkapaszkodik egy ágon, fejjel lefelé csüng, s a félhomályban csak a kis füleinek meg karmainak sziluettjét lehet kivenni, ahogyan tisztogatja magát meg csócsál valamit...
 A sziget lakatlan, korábban is csak kókusz- és egyéb gyümölcsök termesztésére használták. Most két szálloda van itt, de egymástól teljesen elkülönítve, az egyik a sziget keleti, a másik a nyugati oldalán, közöttük domb húzódik. 
 A hotel alkalmazottjai többnyire a szomszédos faluból származnak (mely egy másik pici szigeten van). Rendkívül barátságosak, segítőkészek. Olyanok, mint egy nagy család.. Mindenkinek megvan a maga dolga, de amikor vendégek érkeznek, a takarítónőtől kezdve a bárpultoson át mindig összeverődik egy kis csapat, aki a megszokott "Bula song"-al köszönti az újonnan érkezetteket. Ugyanígy, az aznap távozókat is dallal elköszöntve bocsátják útjukra. 

 A szálloda egy szép fehér homokos partszakaszon van, korallzátonnyal elválasztva a nyílt óceántól. 34 bungaló van, teljesen elkülönítve egymástól, mindegyik saját tengerparti szakasszal. Álomszép környezet, nyugodt légkör. Az ételek is fantasztikusak. A chef külön biztosított engem afelől, hogy ő saját maga fogja ellenőrizni mindig a tányéromat, hogy garantáltan gluténmentes legyen az étel amit felszolgálnak nekem. És így is volt, minden gond nélkül megúsztam, miközben fantasztikusan finom ételeket ehettem. Faltam a rákokat, halakat, kagylókat.. Reggelire meg saját készítésű gm kenyérrel is megleptek egyik nap.

 A Nagy Nap... Bőséges reggelivel kezdtünk az étteremben, óceánra néző asztalunknál. Utána még úszkáltunk egy jót, meg sütkéreztünk egy kicsit a homokban (no de csak óvatosan, nehogy rákvörösen vigyorogjunk az esküvői fotókon..) Dél körül azonban már el kellett kezdeni a készülődést. Először is egy-egy 10 perces relaxáló masszázsra voltunk hivatalosak, csak hogy csillapítsák az izgalmakat. Aztán az indiai fodrászlány átjött a szobánkba, és nekilátott a frizurámnak meg a sminkemnek. Némi saját kezű kiigazítás kellett ugyan, de aztán elégedett voltam az eredménnyel.
 Az izgalmak végül olyasmiből adódtak, amire egyáltalán nem számítottunk. Nem tudtuk időben elkezdeni a ceremóniát. Ugyanis annyira alacsony volt aznap a víz szintje, hogy nem tudott vízre szállni a minket összeadni készülő anyakönyvvezető, csak egy órás késéssel. Fotósunk annyira kedves és együtt érző volt, hogy már azt ajánlgatta, hogy legrosszabb esetben, ha lemegy a nap mire fotózkodunk, majd másnap reggel újra beöltözünk és ő ingyen és bérmentve készít rólunk fotókat... Szerencsére erre nem volt szükség, és a helyszín varázsa meg az emberek kedvessége sem hagyta, hogy stresszeljük magunkat emiatt. Tudtuk, hogy minden rendben lesz, egyszerűen boldogok voltunk a kis bakik ellenére.
 Rengetegen segítettek nekünk, hogy tökéletesen sikerüljön a nap. És az is volt. Még szebb, mint amilyennek elképzeltük. Egy nagyon aranyos helyi néni segített fölvenni a ruhámat. Profi módon fűzte össze a felsőrészemet, és a masnit is tökéletesen megkötötte hátul. 
 Japán fotósunk lelkesen megörökítette a készülődés pillanatait is, közben Gézu már a ceremónia helyszínén, a tengerparton várakozott. 
 És eljött a nagy pillanat. Sebtében összeállt a pincérekből és szobalányokból verbuvált helyi kórus, s az ő, valamint két fűszoknyás harcos kíséretében elindultam az én Gézumhoz. Innentől minden tényleg olyan volt, mint egy álom, leírni is nehéz. Anyakönyvvezetőnk nagyon szép szavakat intézve adott össze bennünket, a kórus gyönyörűen énekelt. Gézuval egymást is romantikus beszéddel leptük meg "amerikai" módra, sikerült is könnyekig meghatódni mindkettőnknek. Az elképzelhetőnél is szebb körülmények között férjjé és feleséggé váltunk.
 Yoshi, a fotósunk teljes odaadással kattingatott még vagy 2 órán keresztül a tengerparton. Összesen kb. három óra leforgása alatt 700 db kép készült, tehát percenként átlagosan 4.. 
 Ráadásnak még egy romantikus vacsorát is kaptunk egy tengerparti asztalnál. Gézu menüje csirkés crépes volt, majd sertéshús kókuszos kuszkusszal. Én grillezett zöldkagylóhúst ettem előételnek, ezt spanyol makréla követte polentával. És még mindezt tudták fokozni! Desszertnek mennyei gluténmentes csokitortát varázsoltak nekünk mindenféle aszalt gyümölccsel meg papayával tömve, orchidea díszítéssel, mindezt a helyi zenekar szerenádja kíséretében szolgálták fel, akik az Ave Maria fiji-i változatát énekelték. Gyönyörű volt. 
 A vacsi után nem kerülhettük el a figyelő tekinteteket, nagy sikert arattunk a többi vacsorázó-koktélozó vendég körében. Az egyik amerikai pár meg is hívott bennünket egy italra, nagyon helyesek voltak.

 Aznap pont "kava night" volt, úgyhogy egy kicsit csatlakoztunk a szertartáshoz is, s a szétrepedés határán lévő ruhám ellenére még leerőltettem egy kókuszpohárnyi kava-t is (ezt illetlenség lett volna ugyanis visszautasítani, mert persze külön az ifjú párnak intézett szavak között kínálták a helyiek...)
 Az esküvő után már minden olyan gyorsan zajlott.. Még igyekeztünk kihasználni a Tokorikin eltöltött maradék két napot. Káprázatos színes halak között búvárkodtunk (tintahalat és kék tengeri csillagot is láttunk, sőt Némót, a bohóchalat is!), friss kókusztejet ittunk, s nem utolsó sorban barátságokat is kötöttünk (úgyhogy most már biztosítva van az ausztráliai szállásunk is az ország északi és déli részén is..)
 Bánatos szemekkel hagytuk el kicsi szigetünket. Gépünk indulásáig még egy nap erejéig búcsúzkodtunk Viti Levutól is, a gyönyörű naplementéktől, a déli félteke csillagképeitől, a trópusi illatoktól...
 Másnap álmos szemekkel megérkeztünk újra Koreába. 6 órányi várakozás után kiderült, hogy nem tudnak helyet adni az aznapi isztambuli járatra. Szomorkásan nézünk egymásra - nemcsak a fáradtság miatt, hanem a véget érő álomnyaralás miatt is. A csodálatos, kitörölhetetlen emlékeken kívül az vigasztalt bennünket, hogy hamarosan a szeretteinkkel lehetünk... Illetve még valami, második otthonunk, a Törökhon-béli segítőkészség és barátságosság. Ugyanis - szerencse a szerencsétlenségben - egy nagyon kedves kihelyezett török állomásigazgató dolgozott a török légitársaság check-in pultjánál Seoul-ban, aki nem mellesleg a következő héten készült Fijire, így aztán nagyon örült beszámolónknak, cserébe pedig a járatról való lemaradás miatt mindenben maximálisan próbált a kedvünkre tenni. Nem hazudtolta meg magát, lealkudta nekünk a taxi árát, sőt elhelyezést biztosított a török légitársaság által preferált Sheraton hotelben dolgozói kedvezményes áron. Mindennek tetejébe másnap - mintegy nászajándékként török barátunktól - business osztályon utazhattunk, ahol négyfogásos vacsora, és teljes ággyá alakítható ülés enyhítette a több mint 11 órás úttal járó kényelmetlenségeket és a véget érő álomnyaralás miatt érzett kis kámpicsorodást.. Annak viszont nagyon örültünk, hogy török barátunk eszünkbe juttatta, milyen kedves és segítőkész néphez térhetünk mi haza.. Ennek ellenére a mondás az nagyon igaz: "mindenhol jó, de legjobb otthon", úgyhogy már nagyon várjuk a veletek, családunkkal és barátainkkal való találkozást...