Emlékszem, két és fél évvel ezelőtt Gregor kutyával sétáltunk, amikor Géza bejelentette, hogy Isztambulba kapott kiküldetést. Már a gondolat is elvarázsolt, hogy a mesés keletre költözünk. Azelőtt sosem jártam még Törökországban, de emlékszem szüleim, nagymamám és Géza lenyűgöző élménybeszámolójára. Aztán egy hónappal később két napra ellátogattunk Isztambulba abból a célból, hogy végleges döntést hozzunk a költözésről. Teljesen elbűvölt az egész várost egyszerre megzengető ezernyi müezzin hangja, és a mecsetek égboltot csipkéző kupoláinak és minaretjeinek a látványa...
Két évet kaptunk, hogy belülről is megismerhessük ezt a mesés várost, letűnt birodalmak eme központi helyszínét. Az első ott töltött néhány nap alatt még oly távolinak és idegennek tűnő zajok és kavalkád mostanra teljesen közelivé és mindennapjaink részévé vált. Átadtuk magunkat Isztambulnak, és ő befogadott bennünket. Ahogy egyre jobban megszoktuk egymást, egy idő után akárhányszor csak Budapesten jártunk, kedves kis szülővárosunk egyre távolabbinak tűnt számunkra. Messziről jött látogatókként jártuk és csodáltuk a Duna-parti látványt minden hónapban pár napig, lelkesedésünk egyre csak nőtt a hazai ízek és látvány iránt..
Mindeközben Isztambul pedig egyre jobban belopta magát a szívünkbe. Jól meg akartuk ismerni ezt a számunkra oly idegen kultúrát, úgyhogy először az ázsiai oldalnak egy igencsak tradicionális kerületébe költöztünk. Hosszú hónapokig élveztük ezt a különleges környezetet, illetve hogy mi is "különlegességnek" számítottunk. A környéken mindenki ismer mindenkit, így aztán mi is hamar bekerültünk a köztudatba, mint "a külföldiek" (yabanci) - szőke nő a férjével, és egy fehér kiskutya. Mindig éreztük a kíváncsiskodó tekinteteket, ugyanis a környéken rajtunk kívül talán ha ketten tartottak kutyát a háznál (szegény Greginek itt nem is volt barátja), ráadásul mivel igencsak vallásos környéken laktunk, a legtöbb nő kendőt viselt arrafelé. Minden szombaton bevásároltunk a helyi kis piacon, ahol egyes árusok mindig nagyon megörültek nekünk, sokan azonban csodabogarakként tekintettek ránk. 8 hónapig éltünk így Kirazlitepén ("cseresznyésdomb"), távol az igazi isztambuli városi zajtól és nyüzsgéstől. Mivel Gézu a Boszporusz túlpartján, a fényűző életmódot hirdető Nisantasi negyedben dolgozott, minden nap kétszer részesülhetett a hangulatos 10 perces hajóútban Európa és Ázsia között. Én az ázsiai oldalon dolgoztam, ritkán jutottam be akkoriban a modernebb, hozzánk közelebb álló életstílust mutató belvárosba. Érdekes volt így, kissé elszigetelten élni, elmélyedni a tradicionális török kultúrában. Ám előbb-utóbb terhessé vált ez a fajta kirekesztettség, ugyanis ennyi idő elteltével sem éreztük úgy, hogy beilleszkedtünk volna. Kedvesen köszöntek nekünk a helyiek, mégsem közeledtek nagyon felénk, furcsa volt nekik a mi életstílusunk - modernebb, nyitottabb, vegyük példának az öltözékünket, az ételeinket és a kutyatartást. Kirazlitepe lakóinak tudatában megmaradtunk, mint az "érdekes külföldiek", mi pedig úgy láttuk a legjobbnak, hogyha beköltözünk a számunkra elfogadottabb életformát nyújtó belvárosba.
Több, mint egy évet tehát végül is az európai oldal Besiktas negyedében töltöttünk el, egy kedves kis park közelében. Mindkettőnk számára megszűnt az órákig tartó ingázás, mivel én ekkor már nem dolgoztam, és Gézu irodájához nagyon közel költöztünk. Gregike különösen élvezte a parkot, ahol a kutyatartók révén rengeteg új barátra lelt. Drága kicsi kutyusunk végül itt, az Abbasaga Park B kapujához közeli helyen lelte végső nyugalmát...
Az európai oldal nyújtotta nyüzsgésben való elmerülés megkönnyebbüléssel töltött el bennünket, hiszen itt már egyáltalán nem éreztük kívülállóknak magunkat. Ugyanakkor a török vendégszeretetre itt is ráleltünk kedves szomszéd nénink és új barátok által. A szombati piac itt is, mint mindenhol megtalálható - igaz, a másik oldalhoz képest másfélszeres árakkal találkoztunk. A zaj és a nyüzsgés viszont tényleg sokkal nagyobb, de ez egyáltalán nem zavart bennünket. Most már magunkat teljesen otthonosan érezve élveztük tovább az isztambuli életet. Igaz, hogy a müezzint már olyannyira megszoktuk, hogy szinte meg sem hallottuk, s már-már a Boszporuszra is "elfelejtettünk" ránézni amikor elhaladtunk mellette. Emlékszem, eleinte mindig megborzongtam a gyönyörűségtől amikor elbuszoztam a partján. Nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy egy olyan városban lakom, ahol minden nap láthatom a tengert!
Tetszett a török emberek rugalmassága, lazasága. Elképedve néztük mindig azt ahogyan közlekednek, szabályokra teljesen fittyet hányva, mégis biztonságosan. Hiszen a török embereknek külön érzékszervük fejlődhetett ki a közlekedésre, mert hihetetlen módon veszik az egymás által felállított akadályokat, mind az autósok, mind a gyalogosok.
Nem láttam a törökökön azt a fajta elégedetlenkedést, amit sok honfitársamon. A törökök büszkék, kíváncsiak, harcolnak a jogaikért, és nagyon odaadóak. Ezt a következtetést levonhattam a kint született, remélhetőleg maradandó barátságokból. Emellett természetesen a törököknek is van sok, számunkra terhes tulajdonságuk. Ilyen például a kapkodás, a kontár munkavégzés, és hogy nehezen ismerik el, hogyha nem nekik van igazuk, vagy ha hibáztak. Ezekkel többször az őrületbe kergettek bennünket az elmúlt két év folyamán, ugyanakkor mégiscsak sokat meríthettünk az ő kultúrájukból.
Meghatározó események történtek velünk ezalatt a két év alatt, és rengeteg élménnyel is gazdagodtunk. Bár nem Isztambulban, de az itt töltött idő alatt kötöttük meg házasságunkat is. Itt fejezte be életútját 14 év után hű társunk, "első gyermekünkként" szeretett Gregikénk, s itt született meg édes kisfiunk Bence, akinek - bár nem ezért döntöttünk így - neve törökül azt jelenti, "szerintem".
Itt ismerkedtem meg a jóga csodálatos megnyugtató és gyógyító erejével, az igen népszerű, ám egyben barátságos Cihangir stúdióban.
Bennfentesekként vezettük körbe látogatóinkat a város turisták által ismeretlen helyein. Mindenkivel megszerettettem a csodálatos csokoládéiról híres helyi kávézóláncot, a Kahve Dünyasit, Gézu pedig rendszerint bemutatta a város kétségtelenül legjobb vízipipázóját.
Közép-Anatóliai túránk során megállapítottuk, hogy egy emberöltő is kevés lehet a Törökország nyújtotta ezernyi csoda megtekintéséhez, és hogy mindenhol az általunk hamar megunt kebab a legnépszerűbb étel. Az isztambuli európai és ázsiai oldal nyújtotta különbözőségek mellett olyan ellentmondásokat is megtapasztalhattunk, mint például a török kulinária egyhangúsága a fűszerezés tekintetében, miközben mint tudjuk, itt nagy hévvel folyt annak idején a fűszer-kereskedelem. Nem ismerik, sőt nem is hallottak még a fehérrépáról, holott szinte minden ételhez használnak petrezselymet. Mindenki úgy tudja, hogy a hastánc egyik származási helye Törökország, mégsem lehet Isztambulban hagyományos táncshow-kat fellelni. Állítólag ebben a városban is - mint általában mindenhol -, tilos a dudálás, bár aki eljön Isztambulba ezt nehezen hiszi el...
No és a hó, amelyet ritkán lát ez a város, ám végül ez tartott itt bennünket tovább, mint gondoltuk. Két év alatt sosem látott mértékű fehérség és sosem érzékelt fagy, melynek következtében törölték a járatunkat.
Búcsút vettünk hát Besiktastól, Gregikétől az Abbasaga Parkban, én a Kahve Dünyasitól, Gézu az Erenler vízipipázótól, és könnyezve a barátoktól...
Élmények, emlékek, melyek nagyon fognak hiányozni, de most már örökké velünk maradnak:
Hajózni a Boszporuszon, Vízipipázni az ország legjobbnak tartott helyén, Minden este kinézni az ablakon az Aya Sofya-ra lefekvés előtt, Nyáron is sült gesztenyét enni az utcán, Reggelizni a Yildiz parkban, Hallgatni a sirályokat, Villamosról nézni a horgászokat, Boszporusz partján teázni, Halpiacon ebédhez bevásárolni, Kahve Dünyasiban csokit reggelizni, Az utcán vonuló kiabáló árusoktól vásárolni, Nyáron `leugrani` a tengerparthoz, Nagy bödönnel joghurtot vásárolni, Frissen facsart gránátalmát inni, Tetőteraszokon ebédelni és csodálni a kilátást, Áthajózni a Herceg-szigetekre és ott lovaskocsikázni, Tengerparton kutyát sétáltatni, Érezni a város lüktetését az Istiklal Caddesin, Szombati piacon helyi zöldségeket és gyümölcsöket vásárolni, Horgászoktól halszagú minibusszal munkából hazatérni, Előre bejelentkezés nélkül fodrászhoz járni, Tengerre kilátással jógázni, Török barátokkal együtt hatalmas reggeliket csapni, Gézával együtt ebédelni munkanapon Nisantasiban, Orhan Pamuk háza melletti Galata étteremben menement reggelizni, Télen fahéjas salepet inni, Helyi emberekhez törökül beszélni és ezzel hatalmas meglepetést okozni, Sárga taxit leinteni, Utcai árusoktól vizet venni, Európából Ázsiába `átugrani`, Üsküdarból csodálni az Aranyszarv-öbölt, Szőke hajjal különlegesnek lenni, A `kívánságok éjszakáján` rózsabokorra cédulákat akasztani, Ezernyi tűzijátékot figyelni a panorámás erkélyünkről, Gluténmentes baklavát enni, Testközelből megismerni a Ramazan alatti szokásokat, Nagyobb épületekbe biztonsági kapukon át bemenni a terrorveszély miatt, Bazározni, Kilóra mandulát/mogyorót venni, Kavalkádos forgalomban lavírozni, Müezzint hallani...
Két évet kaptunk, hogy belülről is megismerhessük ezt a mesés várost, letűnt birodalmak eme központi helyszínét. Az első ott töltött néhány nap alatt még oly távolinak és idegennek tűnő zajok és kavalkád mostanra teljesen közelivé és mindennapjaink részévé vált. Átadtuk magunkat Isztambulnak, és ő befogadott bennünket. Ahogy egyre jobban megszoktuk egymást, egy idő után akárhányszor csak Budapesten jártunk, kedves kis szülővárosunk egyre távolabbinak tűnt számunkra. Messziről jött látogatókként jártuk és csodáltuk a Duna-parti látványt minden hónapban pár napig, lelkesedésünk egyre csak nőtt a hazai ízek és látvány iránt..
Mindeközben Isztambul pedig egyre jobban belopta magát a szívünkbe. Jól meg akartuk ismerni ezt a számunkra oly idegen kultúrát, úgyhogy először az ázsiai oldalnak egy igencsak tradicionális kerületébe költöztünk. Hosszú hónapokig élveztük ezt a különleges környezetet, illetve hogy mi is "különlegességnek" számítottunk. A környéken mindenki ismer mindenkit, így aztán mi is hamar bekerültünk a köztudatba, mint "a külföldiek" (yabanci) - szőke nő a férjével, és egy fehér kiskutya. Mindig éreztük a kíváncsiskodó tekinteteket, ugyanis a környéken rajtunk kívül talán ha ketten tartottak kutyát a háznál (szegény Greginek itt nem is volt barátja), ráadásul mivel igencsak vallásos környéken laktunk, a legtöbb nő kendőt viselt arrafelé. Minden szombaton bevásároltunk a helyi kis piacon, ahol egyes árusok mindig nagyon megörültek nekünk, sokan azonban csodabogarakként tekintettek ránk. 8 hónapig éltünk így Kirazlitepén ("cseresznyésdomb"), távol az igazi isztambuli városi zajtól és nyüzsgéstől. Mivel Gézu a Boszporusz túlpartján, a fényűző életmódot hirdető Nisantasi negyedben dolgozott, minden nap kétszer részesülhetett a hangulatos 10 perces hajóútban Európa és Ázsia között. Én az ázsiai oldalon dolgoztam, ritkán jutottam be akkoriban a modernebb, hozzánk közelebb álló életstílust mutató belvárosba. Érdekes volt így, kissé elszigetelten élni, elmélyedni a tradicionális török kultúrában. Ám előbb-utóbb terhessé vált ez a fajta kirekesztettség, ugyanis ennyi idő elteltével sem éreztük úgy, hogy beilleszkedtünk volna. Kedvesen köszöntek nekünk a helyiek, mégsem közeledtek nagyon felénk, furcsa volt nekik a mi életstílusunk - modernebb, nyitottabb, vegyük példának az öltözékünket, az ételeinket és a kutyatartást. Kirazlitepe lakóinak tudatában megmaradtunk, mint az "érdekes külföldiek", mi pedig úgy láttuk a legjobbnak, hogyha beköltözünk a számunkra elfogadottabb életformát nyújtó belvárosba.
Több, mint egy évet tehát végül is az európai oldal Besiktas negyedében töltöttünk el, egy kedves kis park közelében. Mindkettőnk számára megszűnt az órákig tartó ingázás, mivel én ekkor már nem dolgoztam, és Gézu irodájához nagyon közel költöztünk. Gregike különösen élvezte a parkot, ahol a kutyatartók révén rengeteg új barátra lelt. Drága kicsi kutyusunk végül itt, az Abbasaga Park B kapujához közeli helyen lelte végső nyugalmát...
Az európai oldal nyújtotta nyüzsgésben való elmerülés megkönnyebbüléssel töltött el bennünket, hiszen itt már egyáltalán nem éreztük kívülállóknak magunkat. Ugyanakkor a török vendégszeretetre itt is ráleltünk kedves szomszéd nénink és új barátok által. A szombati piac itt is, mint mindenhol megtalálható - igaz, a másik oldalhoz képest másfélszeres árakkal találkoztunk. A zaj és a nyüzsgés viszont tényleg sokkal nagyobb, de ez egyáltalán nem zavart bennünket. Most már magunkat teljesen otthonosan érezve élveztük tovább az isztambuli életet. Igaz, hogy a müezzint már olyannyira megszoktuk, hogy szinte meg sem hallottuk, s már-már a Boszporuszra is "elfelejtettünk" ránézni amikor elhaladtunk mellette. Emlékszem, eleinte mindig megborzongtam a gyönyörűségtől amikor elbuszoztam a partján. Nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy egy olyan városban lakom, ahol minden nap láthatom a tengert!
Tetszett a török emberek rugalmassága, lazasága. Elképedve néztük mindig azt ahogyan közlekednek, szabályokra teljesen fittyet hányva, mégis biztonságosan. Hiszen a török embereknek külön érzékszervük fejlődhetett ki a közlekedésre, mert hihetetlen módon veszik az egymás által felállított akadályokat, mind az autósok, mind a gyalogosok.
Nem láttam a törökökön azt a fajta elégedetlenkedést, amit sok honfitársamon. A törökök büszkék, kíváncsiak, harcolnak a jogaikért, és nagyon odaadóak. Ezt a következtetést levonhattam a kint született, remélhetőleg maradandó barátságokból. Emellett természetesen a törököknek is van sok, számunkra terhes tulajdonságuk. Ilyen például a kapkodás, a kontár munkavégzés, és hogy nehezen ismerik el, hogyha nem nekik van igazuk, vagy ha hibáztak. Ezekkel többször az őrületbe kergettek bennünket az elmúlt két év folyamán, ugyanakkor mégiscsak sokat meríthettünk az ő kultúrájukból.
Meghatározó események történtek velünk ezalatt a két év alatt, és rengeteg élménnyel is gazdagodtunk. Bár nem Isztambulban, de az itt töltött idő alatt kötöttük meg házasságunkat is. Itt fejezte be életútját 14 év után hű társunk, "első gyermekünkként" szeretett Gregikénk, s itt született meg édes kisfiunk Bence, akinek - bár nem ezért döntöttünk így - neve törökül azt jelenti, "szerintem".
Itt ismerkedtem meg a jóga csodálatos megnyugtató és gyógyító erejével, az igen népszerű, ám egyben barátságos Cihangir stúdióban.
Bennfentesekként vezettük körbe látogatóinkat a város turisták által ismeretlen helyein. Mindenkivel megszerettettem a csodálatos csokoládéiról híres helyi kávézóláncot, a Kahve Dünyasit, Gézu pedig rendszerint bemutatta a város kétségtelenül legjobb vízipipázóját.
Közép-Anatóliai túránk során megállapítottuk, hogy egy emberöltő is kevés lehet a Törökország nyújtotta ezernyi csoda megtekintéséhez, és hogy mindenhol az általunk hamar megunt kebab a legnépszerűbb étel. Az isztambuli európai és ázsiai oldal nyújtotta különbözőségek mellett olyan ellentmondásokat is megtapasztalhattunk, mint például a török kulinária egyhangúsága a fűszerezés tekintetében, miközben mint tudjuk, itt nagy hévvel folyt annak idején a fűszer-kereskedelem. Nem ismerik, sőt nem is hallottak még a fehérrépáról, holott szinte minden ételhez használnak petrezselymet. Mindenki úgy tudja, hogy a hastánc egyik származási helye Törökország, mégsem lehet Isztambulban hagyományos táncshow-kat fellelni. Állítólag ebben a városban is - mint általában mindenhol -, tilos a dudálás, bár aki eljön Isztambulba ezt nehezen hiszi el...
No és a hó, amelyet ritkán lát ez a város, ám végül ez tartott itt bennünket tovább, mint gondoltuk. Két év alatt sosem látott mértékű fehérség és sosem érzékelt fagy, melynek következtében törölték a járatunkat.
Búcsút vettünk hát Besiktastól, Gregikétől az Abbasaga Parkban, én a Kahve Dünyasitól, Gézu az Erenler vízipipázótól, és könnyezve a barátoktól...
Élmények, emlékek, melyek nagyon fognak hiányozni, de most már örökké velünk maradnak:
Hajózni a Boszporuszon, Vízipipázni az ország legjobbnak tartott helyén, Minden este kinézni az ablakon az Aya Sofya-ra lefekvés előtt, Nyáron is sült gesztenyét enni az utcán, Reggelizni a Yildiz parkban, Hallgatni a sirályokat, Villamosról nézni a horgászokat, Boszporusz partján teázni, Halpiacon ebédhez bevásárolni, Kahve Dünyasiban csokit reggelizni, Az utcán vonuló kiabáló árusoktól vásárolni, Nyáron `leugrani` a tengerparthoz, Nagy bödönnel joghurtot vásárolni, Frissen facsart gránátalmát inni, Tetőteraszokon ebédelni és csodálni a kilátást, Áthajózni a Herceg-szigetekre és ott lovaskocsikázni, Tengerparton kutyát sétáltatni, Érezni a város lüktetését az Istiklal Caddesin, Szombati piacon helyi zöldségeket és gyümölcsöket vásárolni, Horgászoktól halszagú minibusszal munkából hazatérni, Előre bejelentkezés nélkül fodrászhoz járni, Tengerre kilátással jógázni, Török barátokkal együtt hatalmas reggeliket csapni, Gézával együtt ebédelni munkanapon Nisantasiban, Orhan Pamuk háza melletti Galata étteremben menement reggelizni, Télen fahéjas salepet inni, Helyi emberekhez törökül beszélni és ezzel hatalmas meglepetést okozni, Sárga taxit leinteni, Utcai árusoktól vizet venni, Európából Ázsiába `átugrani`, Üsküdarból csodálni az Aranyszarv-öbölt, Szőke hajjal különlegesnek lenni, A `kívánságok éjszakáján` rózsabokorra cédulákat akasztani, Ezernyi tűzijátékot figyelni a panorámás erkélyünkről, Gluténmentes baklavát enni, Testközelből megismerni a Ramazan alatti szokásokat, Nagyobb épületekbe biztonsági kapukon át bemenni a terrorveszély miatt, Bazározni, Kilóra mandulát/mogyorót venni, Kavalkádos forgalomban lavírozni, Müezzint hallani...