Kicsi és Nagy Felfedezők

 Török mezés terülj-terülj asztalkámmal vártuk apukámékat kedd este. Aztán, bár az egész napos utazás lefársztott mindenkit, rögtön bevetettük magunkat a városba, és megmutattuk nekik a "mi" kis tengerpartunkat. Kishugomat nem tartotta vissza, hogy itt a "játszótér" csak felnőtteknek szól, ő annál inkább élvezte és a hatalmas "láblóbálókkal" ügyeskedve viháncolt... Aztán Beylerbeyi központjában teázgatva zártuk a nulladik napot.

 Másnap felkerekedtünk, és kicsi Kata örömére a hosszabbik hajóúttal átkeltünk az Aranyszarv-öböl egyik partjára, ahonnan megkezdtük a híres mecsetek és paloták bejárását. Este pedig, nem kis izgalmak után, - mivel jegyet csak az utolsó pillanatban, a stadion előtti űzértől sikerült szerezni - a férfi különítmény megtekintette a FIBA bajnokság negyeddöntőit.
 A török-szlovén meccset ugyan a késői óra miatt nem várták végig, de ízelítőt kaphattak a török nemzet büszke kiállásából, akik folyamatosan kritizáló füttyögéssel és kiabálással illették az ellencsapatot, így azoknak szegényeknek esélyük sem volt nyerni aznap...

 Miután kis családunk ízelítőt kapott az oszmán birodalmi időkből, másnap bérelt autónkkal, Gregivel együtt felkerekedtünk, és elindultunk még régebbi idők történelmi emlékeit felkutatni.

 Először azért egy kis lazítással kezdtünk - ezt azt hiszem megérdemeltük a 10 órás autókázás után -, és miután Cesme városában megaludtunk, másnap kiheveredtünk a tengerpartra.

Hosszú órákon át, homokból készült az erődítmény, mely a becsületes magyar vitézek újabb próbálkozása volt egy esetleges elégtételre az 1500-as években történtekért. Legyen az négy- vagy kétlábú, mindenki segédkezett a falak építésében. Vér és verejték megkérdőjelezhetetlen nyomai látszottak a vár falain.. Ám a török erők - ezúttal a természeté -, sajnos megint a végét okozták büszke magyar várunknak...

 No hát némi szomorkodás és ejtőzés után - a történtek ellenére - egy nagy oszmán lakomával kárpótoltuk magunkat aznap este.

 

 Másnap, "vereségünket" immár teljesen elfeledve, az ókori maradványairól híres Ephesost vettük célba. Hosszas kanyargós autózás után végül lenyűgöző látvány tárult elénk: egy több mint 2500 éves város maradványai.

 Gyönyörűséges oszlopok, hosszú utcák, épületek homlokzatai maradtak meg szinte teljesen épségben. A legkülönlegesebb látványt egyértelműen a Celsus könyvtáré nyújtja hatalmas márvány oszlopaival. 12000 könyvet tároltak itt, i.e. 125-ben! Sajnos az épület nagy része a gótok támadásának áldozatául esett 265-ben, de az épület előcsarnoka 4 istennő szobrával ámulatba ejtően magasodik az ég felé. A 25000 férőhelyes, szintén kitűnő állapotban megmaradt amfiteátrum meg aztán tényleg lélegzetelállító, és nekünk még egy rögtönzött koreai operaének meghallgatásához is volt szerencsénk!
 Kb. 1 óránkba telt végigsétálni a városon - Gregikével együtt, aki azt hiszem első kutyaként a családban elbüszkélkedhet azzal, hogy ókori emlékek között járt, sőt mi több, ion-oszlopokat jelölt meg az utókor számára.
 Történelem-tudásomból sajnos az idők folyamán sokat felejtettem, de az én Papucikám olyan sok érdekeset mesélt nekem kirándulásunk során.. Tudtátok például, hogy a "hétalvó" kifejezés is Ephesosból ered? Ugyanis itt található a "Hét alvó barlangja", melynek története szerint i.sz. 250 körül hét keresztény ember és a kutyájuk talált menedéket ebben a barlangban a pogányoktól való menekülés közben. A monda úgy tartja, hogy 200 évig aludtak ezen a helyen, majd amikor felébredtek, már a kereszténység volt a hivatalos vallás a birodalomban, II. Theodosius uralkodása idején.
 Ephesosból rögtön délkeletnek vettük az irányt, és estére már a havas hegyoldal látványát idéző, mesés Pamukkale városába érkeztünk. A fényképeket nem meghazudtoló hófehér só- illetve mésszel bevont hegyoldal tövében helyezkedik el a város. Este egy kellemes vacsora és vízipipa társaságában még csak a távolból vettük szemügyre a hegyet - s közben emlékeztetni kellett magunkat, hogy "nem, nem egy sípálya tövében vagyunk" -, majd másnap meghódítottuk saját csupasz lábunkkal. Merthogy ide tilos a cipő, hiszen tönkretennénk a gyönyörű fehér sókérget, no meg folyamatosan kellemesen hűsítő víz csobog alá, így aztán mezítláb mindenképpen élvezetesebb.

Jó 3 km-t tehettünk meg fölfelé, közben valószínűtlenül világoskék színben tündöklő medencék szakították meg utunkat. Mindannyian élveztük a térdig érő kellemes vizet, lábunk alatt gipsz-állagú mész, szemünk előtt a gyönyörű táj. Csak Kata Kisasszony nem volt hajlandó csatlakozni hozzánk eleinte, mert kis lábacskáinak nem akaródzott belemászni a "gusztustalan, nyálkás-meszes" medencébe. No de aztán egy kis pityergés meg nyafogás után sikerült anyukájának meggyőznie, és utána már természetesen ki sem lehetett csalogatni a kis hercegnőt...

 A hegy még tartogatott számunkra meglepetést. A hatalmas, szikrázó sókéreg ugyanis lentről nem is engedi láttatni, de el is vonja a figyelmet a hegy tetején megbúvó, óriási ókori városmaradványról, Hierapolisról. Szintén 2200 éves városról van szó, az ókori görögök telepedtek meg ide a mészkő-hegy tetejére, mely akkoriban még hatalmasabb területre terjedt ki (azóta a rengeteg turista és szállodák sajnos lecsökkentették a méretét).
Az itt feltörő különleges termálvíz csalogatta ide már akkoriban is a népeket. Sajnos számos földrengésnek áldozatul esett a város, de ez nem tartotta vissza a rómaiakat sem, hogy idővel ők is, illetve később a szeldzsukok is megtelepedjenek itt.
Egyébként állítólag Pamukkale hegyének különleges sóbevonata is egy földrengés által keletkezhetett, melynek során a felszínre tört víz magas ásványianyag tartalma, többek között só és mész, az évek során lerakódott az egész hegyoldalon.

 Egészen különleges élményt nyújt itt az "Antik medence", amely Hierapolis romjai között helyezkedik el. Termálvízben fürödhet az ember, miközben lábai alatt ókori romok, oszlopok maradványai hevernek. Közben lehet gyönyörködni a történelmi emlékekben, egyszóval páratlan élmény..
 Miután Kishercegnőnk is kilubickolta magát, hazafelé vettük az irányt, és jó fárasztó autózás után éjfélkor már Isztambulban hajtottuk párnára a fejünket.

 Másnap reggel, pihenést nem ismerve felkerekedtünk, és elhajóztunk Büyükada szigetére. Erről már írtam egy korábbi bejegyzésemben. Most csak annyit, hogy Kishugom szamárháton tehette meg az utolsó 1 km-es, szakaszt, és hát felettébb mulatságos családi jelenet lehetett, ahogyan mi meg mögötte loholtunk hegymenetben, nehogy szem elől tévesszük a kisasszonyt, akit egy bácsi kísért, szintén szamárháton.

 

 Miután Marcsi és apukám arról győződött meg ittlétük során, hogy a török kulinária nem túl változatos - legalábbis nem használja ki kellőképpen a tenger nyújtotta közelséget és a fűszerek nagy választékát -, fejünkbe vettük egy saját készítésű záróvacsora ötletét, melyhez a kadiköyi piacon vásároltunk be, miután partra tett bennünket a Herceg-szigetekről visszatérő hajónk. Szemügyre vettük az estére megmaradt kínálatot, és végül jó áron sikerült hozzájutnunk egy-egy szép darab makrélához és tőkehalhoz. Ebből aztán másnap apukám ízletes sültet készített nekünk, könnyed nyári salátával garnírozva. Hát hiába...

 Sajnos a delfinek tréningezése miatt másnap elmaradt a Katának beígért delfinshow, de helyette megnéztük a Basilica Cisternát, melyet még én sem láttam, és mint kiderült, csudálatos dolgot hagytam ki eddig. Varázslatos, misztikus látványt nyújt a Sultanahmet alatt elterülő víztározó, melyet 1400 évvel ezelőtt építtetett I. Justinianus bizánci császár.
Korábban ténylegesen egy felszíni bazilikaként szolgált az építmény kertekkel körülvéve, ám később föld alatti víztározóvá építették át, mely aztán hosszú évszázadokon át szolgálta a konstantinápolyi Nagy Palotát, majd az Oszmán Birodalom Topkapi palotáját.
Mindig lenyűgöz egy-egy ilyen hatalmas, évszázadok óta fennálló építmény látványa, és egyben elszomorít, hogy manapság mennyire "elnagyolt" az építészet ezekhez képest. Az meg végképp elképzelhetetlen számomra, hogy korunk építményei közül vajon melyik fog fennmaradni évezredeken át... 336 darab, 9 méter magas márványoszlop tartja a mennyezetet a Basilica Cisternában, és 80 ezer köbméter vizet tudtak tárolni itt! Ne felejtsük el, ezernégyszáz évvel ezelőtt...!!

 Papámék látogatásának utolsó napján, a repülő indulása előtti néhány órát Üsküdar-ban töltöttük. Sétálgattunk egyet a piacon, magukba szívhatták még búcsúzásul az isztambuli forgatag levegőjét, és még egy utolsó mecsetlátogatást is besűrítettünk a programba.
 Nagyon tartalmas és izgalmas kirándulás volt. Nemcsak azért, mert minden nap gyengélkedett valamelyik családtag - egyetlen kivétel a "legkisebb bors", Kata volt -, hanem mert végre kiszakadtunk egy kicsit Isztambulból, és megkezdhettük az elveszett kultúrák felkutatását ebben a hatalmas országban. És ez még tényleg csak egy "falatnyi" kirándulás volt. 1600 kilométert tettünk meg, de ha az ember megnézi a térképen ezt a kis területet amit mi bejártunk (Isztambul-Izmir-Cesme-Ephesos-Pamukkale), akkor látszik, hogy ez mennyire parányi az egész országhoz képest. És még korántsem láttunk minden nevezetességet ezen a picinyke területen sem, hát még mit rejthet az ország belseje!

 Kishugommal sem töltöttem még ennyi időt egyhuzamban, és végre megfigyelhettem, hogy milyen izgalmas személyiség ez a kis csöppség. Néha persze volt egy kis nyafi meg hiszti (például a csokifondü először "nagy butaság"-nak tűnt), de ezt leszámítva egy jókedvű, okos, aktív, öntudatos kislányka, akit egyszerűen öröm nézni és hallgatni. Édesek voltak, ahogy Ilkével (egy török kislánnyal), egymás nyelvét nem ismerve kommunikáltak. Amikor a tengerparton ejtőztünk, kiszemelte magának Katát, és odahívta magához játszani a homokba. Két órán át homokoztak meg úszkáltak, mi meg csak csodáltuk őket, hogy milyen szépen elvannak, és saját maguk által fejlesztett jelrendszerükkel kommunikálnak.
 Gregorral is elválaszthatatlan barátok lettek. Két éve még kutyuskám féltékenységből meg-megmorogta Katát, mostanra viszont elfogadta mint új családtagot, és szeretettel bújt oda hozzá. Persze ehhez Kata közeledése is kellett, hiszen itt tartózkodása alatt ki sem lehetett venni a kezéből a pórázt, állandóan ő akarta sétáltatni. Úgyhogy Kicsi Katánk a sok élményen felül egy hűséges baráttal is gazdagodva térhetett vissza kis hazájába...

Kis Kalandozások

 Először is egy nagy örömömet szeretném megosztani veletek, ugyanis hosszas keresgélés után végre megtaláltam az első és egyetlen lisztérzékenyek számára létrehozott éttermet itt Isztambulban. Nem is csoda, hogy csak most találtam meg, mivel idén tavasszal nyílt. Az viszont csoda ahogy rátaláltam, ugyanis valamilyen indíttatásból beírtam a google-be törökül, hogy gluténmentes pizzarendelés - próba szerencse alapon - és láss csodát, ennek az étteremnek a honlapját dobta fel elsőként. 

 Várakozásaimat teljesen felülmúlta a kínálat, a minőség és a kedvesség. Nemcsak pizza, de az összes tradicionális török étel is megtalálható az étlapon gluténmentes verzióban, kezdve a baklavától a böreken át a köftéig. Nagy boldogsággal töltött el, amikor megkóstolhattam életemben először a bárányhússal töltött böreket, mely isteni volt, és Gézu szerint nem is lehetett észrevenni az ízéből, hogy nem hagyományos liszttel készült. Úgyhogy aki meglátogat minket az bizony készüljön fel, hogy biztosan el kell jönnie velem ide, hogy egy jót ehessünk együtt, mindannyian!

Baklava és Mozaik Pasta

Börek

 Az elmúlt hétvégén gondoltunk egyet, béreltünk egy autót, és egy kicsit kalandoztunk a Fekete-tenger irányába. Felkaptuk a kutyát, bedobtuk a fürdőruhákat, és nekiindultunk. Tartottunk a forgalomtól, mivel éppen hosszú hétvége volt hétfői ünnepnap miatt, de nagy szerencsénkre teljesen üresek voltak az utak. Ez annak köszönhető, hogy Ramazán idején a helyiek nagy része betartja a böjtöt, és emiatt nem nagyon mozdulnak ki ilyenkor, fürdeni egyáltalán nem szabad, nehogy véletlenül víz érje a böjtölők száját napközben.

 Úgyhogy nagyon hamar, fél óra alatt elértük az északi partot. Egy 60 kilométterre lévő kis városkát, Sile-t céloztuk meg (mely mint utóbb kiderült még Isztambul része!). Ez egy szép kis üdülő övezet, sok újépítésű házzal, hosszú aranyhomokos tengerparttal. Egészen elviselhető volt a tömeg is, ahogy említettem sokan otthon maradtak, szóval könnyen jutottunk napernyőhöz is, és egész nap egyszerűen csak élveztük a napsütést, a nyaralást - második otthonunktól pár kilométerre. Gregike is nagyon boldog volt, hogy velünk töltötte ezt a kalandos napot, életében először úszhatott sós vízben is - hát ezt azért szoknia kellett...

  Másnap közös reggelizésre voltunk hivatalosak a barátainkkal, és mivel még nálunk volt az autó kihasználtuk a lehetőséget, és ez legalábbis arra jó alkalom volt, hogy kicsit jobban érzékelhessük a város méreteit. Barátaink a város európai oldalán, egészen nyugaton laknak még a repülőtértől kifelé.

40 kilométert jöttünk a mi lakásunktól, és hihetetlen volt belegondolni, hogy még mindig ugyanabban a városban vagyunk, és még mindig épülnek külső városrészek.. Előző nap az ázsiai oldalon északra 60 km-re mentünk, most meg a másik irányba 40-et, tényleg igaz lehet, hogy kb. 150 km a város átmérője.. Elképesztő méretei vannak, most már értjük, hogy miért nem láttuk az "Istanbul" város kezdetét jelző táblát amikor jöttünk visszafele a tengerpartról..
 Hazafelé menet, napnyugta előtt még kihasználva az utolsó perceket, felkocsikáztunk megint északra, de most a tengerparti úton. És lám, egyszer csak megpillantottuk a Boszporusz kezdetét, melyet gyönyörű dombságok, mély zöld színek öveznek...