
Ha egy picit is rossz napunk van, vagy távoli kis hazánk és szeretteink hiánya miatt fáj egy kicsit a szívünk, de ha csak egyszerűen fáradtak vagyunk, ez a kilátás mindenért kárpótol, és hihetetlen energiával tölt fel bennünket.

Heteken át, minden egyes nap meghatódtam a látványtól, akárhányszor csak kinéztem az ablakon...
Az ember azonban úgy lett kitalálva, hogy nem tudja végtelen időkig megőrizni ezt a fajta lelkesedését, és óhatatlanul átváltanak az érzések megszokássá. Így van ez a kilátással, Isztambul mesés panorámájának látványával is.
Ez viszont korántsem baj! Hiszen attól még, hogy valamit megszokunk, a szeretet nem múlik el. Sőt, egyre inkább bensőségessé válik. A kezdeti varázslatos lelkesedés, a borzongás, a napi szinten érzett meghatódás ugyan elmúlik egy idő után, de mindeközben csodálatos dolog arra rádöbbenni, hogy egyre jobban ismerjük a várost, a kultúrát, és hát észrevétlenül az itteni élet részévé váltunk. Már nemcsak kívülről szemléljük a várost, mint távolról jött idegenek, hanem látjuk a benne zajló folyamatokat, a külcsín mögött rejlő tartalmat is.
Elkezdtük megismerni a török embereket, illetve az itt zajló hétköznapi életet, ám ahogy egyre több könyvet olvasunk a régióban történt közel- és régmúlt történelmi eseményeiről, így még mélyebben tudunk foglalkozni ezzel a különleges kultúrával. Azért fogalmazok ilyen fellengzősen, mert egyszerűen tényleg olyan egyedi dolgoknak vagyunk itt szemtanúi, és annyi mindent tanulhatunk az ittlétből, ami nagyon értékes számunkra, és biztosan soha nem felejtjük el. Ráadásul amit mi tapasztalunk meg mindebből az oly kis töredéke az egésznek (egyrészt azért, mert az ország hatalmas, de mi csak az isztambuli élettel ismerkedünk, másrészt e kultúra gyökerei, -a bizánci, és az oszmán birodalom - már csak néhány emléket hagyott maga után), mégis úgy érezzük, hogy tágabbra nyílt a szemünk, ahogy az emberek élethez és egymáshoz fűződő viszonyáról való felfogását más szemszögből is megismerhetjük. Persze ahogy már korábban említettem, a nyugati hatás rohamosan telepedik a városra és az emberekre, így egyre jobban keveredik, hígul a régiek által itt hagyott kultúra.
A keveredés, a szélsőségek azonban mindenhol, mindenféle formában fellelhetők itt, ne felejtsük el, hogy Európa és a Közel-Kelet határán vagyunk. Ha Európa felől nézzük a várost és a benne lakó embereket, akkor érezhető a Kelet varázsa, a misztikus hatást keltő müezzin, az ételek szokatlan fűszerezésének illata a levegőben, a zűrzavar, a kiabálás, egyszóval mindaz amit turistaként az ember már az első nap érzékel. Azonban Ázsia felől szemlélve az itteni életet szemmel látható a Nyugat rátelepedése a városra, és legszívesebben erővel tolnánk vissza, hogy ne vegye teljesen uralma alá azt a helyet, ahol az emberek még büszkék saját nemzetükre, hagyományaikra, és ahol a messziről jött látogató megtisztelve érezheti magát, hogy tanulhat valamit mindebből.
A család, a barátok számukra lételem, egymagában nem is, vagy csak nagyon ritkán látunk török embert. Még ha egyedül indul is útnak, általában talál rá módot, hogy szóba elegyedjen valakivel a buszmegállóban vagy a járműveken. De ha mégsem, akkor meg egy kicsit elmereng, ugyanis az itteni emberek mint megfigyeltük, ezt is gyakran teszik, egyszerűen ülnek és elméláznak az élet nagy dolgairól. Legyen az a buszon, vagy egy padon, közben a szép kilátást szemlélve.
A buszvezetőknek általában köszönünk, már sokan megismernek a helyi járaton.
A család, illetve barátok elismerése a közeli / távoli ismerősök megszólításában is fellelhető. Sőt, idegenként is sokszor úgy szólítanak meg bennünket, hogy ‘abi’ (báty) / ‘abla’ (nővér), általánosságban pedig ‘kardes’ (testvér).
Nagy hőségben mindenfelé felbukkannak vizet áruló emberek. Buszmegállókban, forgalmasabb helyeken a járda mentén, illetve nagy forgalmi dugókban. A buszvezető az egyik megállóban lekiabál, hogy kér egy vizet. Az egyik utas is szól, hogyha lehet neki is vegyen. A vizes embernél sajnos már nincs kettő, csak egy. Ám a buszvezető elővesz egy üres flakont, és abba áttölt az utasnak egy kevés vizet a sajátjából.
A Boszporusz-híd környékén katonai bázispontok vannak, és gépfegyveres őrök vigyázzák a rendet. Amikor a buszunk arra kanyarodik, az egyik őr integetve üdvözli a buszsofőrt.
A szolgáltatók (pincérek, eladók) többnyire barátságosak, mosolygósak, szóval örülnek, hogyha kuncsaftjuk akad, és foglalkozhatnak vele.
A boltokban, piacon mindent meg lehet kóstolni, mielőtt az ember megvenné.
Egyszer, egy hosszú buszozás alkalmával történt egy nagyon kedves kis eset. Mellettem egy 12 év körüli kislány ült. Csak némán ültünk az utazás alatt, kezében egy szép szál rózsát tartott. Amikor leszállt, kedvesen rám mosolygott, és odaadta nekem a rózsát…
Ezek mind olyan apróságok, melyek a hosszú idő óta itt élő embereknek valószínűleg fel sem tűnnek, ám én mindig belegondolok, hogy hasonló momentumokat szülővárosomban nem nagyon tapasztaltam még…
Azért mégsem minden ilyen felhőtlen és barátságos itt. Valami észrevétlenül lappang a városban, ha nagyon odafigyelünk, valami kis feszültséget mindig lehet érezni a levegőben. Az elmúlt évek eseményeire tekintettel elég nagy figyelmet szentelnek a közbiztonságnak, éppen ezért minden nagyobb épületbe – legyen az iroda, hotel, bevásárlóközpont - biztonsági kapun keresztül kell bemenni, a táskákat pedig átvilágítják. A forgalmasabb buszjáratokon rendőrök utaznak spontán több alkalommal a nap folyamán. Ahogy már említettem, a gépfegyveres őrök látványa sem ritka jelenség.
Itt ugyanis az még korántsem tisztázódott, hogy pontosan melyik irányba is halad ez a nemzet… Röviden csak annyit, hogy vannak, akik engednének a nyugatosodásnak, de mások meg inkább a régi rendszert ébresztenék fel, s vannak kisebbségi érdekeket képviselő emberek, akik időről-időre erőszakos cselekményekkel próbálják érvényesíteni akaratukat…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése