Hat hónap után...

 Ahogy megérkezett a jó idő, egyre több időt töltünk kint az erkélyünkön, és ilyenkor egyszerűen elmélázunk a táj és az élet szépségein. Reggelente, futás után a teraszon jógázás közben a felkelő Nap városba kúszó sugaraitól tündöklő mecsetek, illetve az égszínkék tenger látványával ébresztem fel az érzékeimet. Esténként is megvan ennek a varázsa, amikor a Boszporusz-híd kivilágítása váltogatja a színeit és mintázatát, valamint a túlparton lévő felhőkarcolók adják a város körvonalát. Mindemellett gyakran tűzijátékok fényezik az estét a tenger felett, máskor a túlpartról koncert hallatszik át hozzánk (vasárnap éppen Eric Clapton szólt a távolból, másnap Jean Michel Jarre), ám a kettő egyszerre - mondanom sem kell - páratlan élmény.


Ha egy picit is rossz napunk van, vagy távoli kis hazánk és szeretteink hiánya miatt fáj egy kicsit a szívünk, de ha csak egyszerűen fáradtak vagyunk, ez a kilátás mindenért kárpótol, és hihetetlen energiával tölt fel bennünket.

Ez a látvány azonban már egész más érzéseket kelt bennünk, mint néhány hónappal ezelőtt... Amikor kiköltöztünk ide, sőt még hosszú heteken át örömteli borzongás futott át rajtam minden egyes alkalommal, amikor kitekintettem az ablakon. "Itt vagyunk, hihetetlen, de igaz, hiszen a lábaim előtt az egész város, Isztambul!!" - futott át az agyamon, így tudatosítva magamban, hogy amit látok az nem csupán káprázat.
Heteken át, minden egyes nap meghatódtam a látványtól, akárhányszor csak kinéztem az ablakon...
 Az ember azonban úgy lett kitalálva, hogy nem tudja végtelen időkig megőrizni ezt a fajta lelkesedését, és óhatatlanul átváltanak az érzések megszokássá. Így van ez a kilátással, Isztambul mesés panorámájának látványával is.

Ez viszont korántsem baj! Hiszen attól még, hogy valamit megszokunk, a szeretet nem múlik el. Sőt, egyre inkább bensőségessé válik. A kezdeti varázslatos lelkesedés, a borzongás, a napi szinten érzett meghatódás ugyan elmúlik egy idő után, de mindeközben csodálatos dolog arra rádöbbenni, hogy egyre jobban ismerjük a várost, a kultúrát, és hát észrevétlenül az itteni élet részévé váltunk. Már nemcsak kívülről szemléljük a várost, mint távolról jött idegenek, hanem látjuk a benne zajló folyamatokat, a külcsín mögött rejlő tartalmat is.

Elkezdtük megismerni a török embereket, illetve az itt zajló hétköznapi életet, ám ahogy egyre több könyvet olvasunk a régióban történt közel- és régmúlt történelmi eseményeiről, így még mélyebben tudunk foglalkozni ezzel a különleges kultúrával. Azért fogalmazok ilyen fellengzősen, mert egyszerűen tényleg olyan egyedi dolgoknak vagyunk itt szemtanúi, és annyi mindent tanulhatunk az ittlétből, ami nagyon értékes számunkra, és biztosan soha nem felejtjük el. Ráadásul amit mi tapasztalunk meg mindebből az oly kis töredéke az egésznek (egyrészt azért, mert az ország hatalmas, de mi csak az isztambuli élettel ismerkedünk, másrészt e kultúra gyökerei, -a bizánci, és az oszmán birodalom - már csak néhány emléket hagyott maga után), mégis úgy érezzük, hogy tágabbra nyílt a szemünk, ahogy az emberek élethez és egymáshoz fűződő viszonyáról való felfogását más szemszögből is megismerhetjük. Persze ahogy már korábban említettem, a nyugati hatás rohamosan telepedik a városra és az emberekre, így egyre jobban keveredik, hígul a régiek által itt hagyott kultúra.

 A keveredés, a szélsőségek azonban mindenhol, mindenféle formában fellelhetők itt, ne felejtsük el, hogy Európa és a Közel-Kelet határán vagyunk. Ha Európa felől nézzük a várost és a benne lakó embereket, akkor érezhető a Kelet varázsa, a misztikus hatást keltő müezzin, az ételek szokatlan fűszerezésének illata a levegőben, a zűrzavar, a kiabálás, egyszóval mindaz amit turistaként az ember már az első nap érzékel. Azonban Ázsia felől szemlélve az itteni életet szemmel látható a Nyugat rátelepedése a városra, és legszívesebben erővel tolnánk vissza, hogy ne vegye teljesen uralma alá azt a helyet, ahol az emberek még büszkék saját nemzetükre, hagyományaikra, és ahol a messziről jött látogató megtisztelve érezheti magát, hogy tanulhat valamit mindebből.

Nagyon zűrös elmúlt évtizedeket tudhat maga mögött ez a város, mind politikai, mind gazdasági, illetve természeti katasztrófák tekintetében is. Mégis, az emberek teljes kiábrándulása helyett inkább a csendes megbékélést lehet itt tapasztalni. Ebben persze benne van a hüzün általános jelenléte, de ugyanakkor többnyire barátságos közeledést tapasztalunk az itteniek részéről. Természetesen nem lehet általánosítani, itt is vannak problémák, előfordul, hogy például elegünk van az autósok figyelmetlenségéből, vagy a tömegben nyomakodásból, illetve az udvariasság hiányából… Fél év alatt most már jó pár élményben volt részünk, de azért még mindig azt mondhatjuk, hogy az emberek többnyire nagyon közvetlenek, segítőkészek, önzetlenek, és tisztelik a barátaikat, családtagjaikat. Barátok kézenfogva, vagy egymás vállát átkarolva sétálnak az utcán, a buszon is nem egyszer láttunk már fiatal fiúkat számunkra szokatlanul közvetlen testhelyzetben, ám ez itt teljesen normális, megszokott dolog!
 A család, a barátok számukra lételem, egymagában nem is, vagy csak nagyon ritkán látunk török embert. Még ha egyedül indul is útnak, általában talál rá módot, hogy szóba elegyedjen valakivel a buszmegállóban vagy a járműveken. De ha mégsem, akkor meg egy kicsit elmereng, ugyanis az itteni emberek mint megfigyeltük, ezt is gyakran teszik, egyszerűen ülnek és elméláznak az élet nagy dolgairól. Legyen az a buszon, vagy egy padon, közben a szép kilátást szemlélve.

A buszvezetőknek általában köszönünk, már sokan megismernek a helyi járaton.
A család, illetve barátok elismerése a közeli / távoli ismerősök megszólításában is fellelhető. Sőt, idegenként is sokszor úgy szólítanak meg bennünket, hogy ‘abi’ (báty) / ‘abla’ (nővér), általánosságban pedig ‘kardes’ (testvér).

A hentes megkérdezi, hogy mit kívánunk tenni a hússal, esetleg előkészítse-e. Amennyiben azt szeretnénk, akkor ülőhellyel kínál, és újságot olvasgatva megvárhatjuk, hogy addig is ne unatkozzunk. Saját cseresznyéjéből is megkínál.

Nagy hőségben mindenfelé felbukkannak vizet áruló emberek. Buszmegállókban, forgalmasabb helyeken a járda mentén, illetve nagy forgalmi dugókban. A buszvezető az egyik megállóban lekiabál, hogy kér egy vizet. Az egyik utas is szól, hogyha lehet neki is vegyen. A vizes embernél sajnos már nincs kettő, csak egy. Ám a buszvezető elővesz egy üres flakont, és abba áttölt az utasnak egy kevés vizet a sajátjából.

A Boszporusz-híd környékén katonai bázispontok vannak, és gépfegyveres őrök vigyázzák a rendet. Amikor a buszunk arra kanyarodik, az egyik őr integetve üdvözli a buszsofőrt.

A szolgáltatók (pincérek, eladók) többnyire barátságosak, mosolygósak, szóval örülnek, hogyha kuncsaftjuk akad, és foglalkozhatnak vele.

A boltokban, piacon mindent meg lehet kóstolni, mielőtt az ember megvenné.

Egyszer, egy hosszú buszozás alkalmával történt egy nagyon kedves kis eset. Mellettem egy 12 év körüli kislány ült. Csak némán ültünk az utazás alatt, kezében egy szép szál rózsát tartott. Amikor leszállt, kedvesen rám mosolygott, és odaadta nekem a rózsát…

Ezek mind olyan apróságok, melyek a hosszú idő óta itt élő embereknek valószínűleg fel sem tűnnek, ám én mindig belegondolok, hogy hasonló momentumokat szülővárosomban nem nagyon tapasztaltam még…

Azért mégsem minden ilyen felhőtlen és barátságos itt. Valami észrevétlenül lappang a városban, ha nagyon odafigyelünk, valami kis feszültséget mindig lehet érezni a levegőben. Az elmúlt évek eseményeire tekintettel elég nagy figyelmet szentelnek a közbiztonságnak, éppen ezért minden nagyobb épületbe – legyen az iroda, hotel, bevásárlóközpont - biztonsági kapun keresztül kell bemenni, a táskákat pedig átvilágítják. A forgalmasabb buszjáratokon rendőrök utaznak spontán több alkalommal a nap folyamán. Ahogy már említettem, a gépfegyveres őrök látványa sem ritka jelenség.

Itt ugyanis az még korántsem tisztázódott, hogy pontosan melyik irányba is halad ez a nemzet…  Röviden csak annyit, hogy vannak, akik engednének a nyugatosodásnak, de mások meg inkább a régi rendszert ébresztenék fel, s vannak kisebbségi érdekeket képviselő emberek, akik időről-időre erőszakos cselekményekkel próbálják érvényesíteni akaratukat…