Viszlát Kirazlıtepe, hello Beşiktaş!

 Szomorú búcsút intettünk a varázslatos panorámának, és elindultunk új otthonunk felé.. De összességében nem voltunk szomorúak. Egyáltalán nem. Tudtuk, hogy jobb lesz ez így nekünk, annak ellenére, hogy magunk mögött hagytuk a nap mint nap látott egyedülálló kilátásunkat. Mely vígaszt nyújtott mindenféle honvággyal, vagy egyéb bosszúságokkal teli napokon. Melyet nézve az első hónapokban mindig meghatódtam. Melyet Gregorka is hátsó lábaira ágaskodva bámult az teraszról... A teraszt, melyen az új évet köszöntöttük Julcsiékkal, a városszerte fel-felvillanó tűzijátékokban gyönyörködve. Melyen megrendeztük a "magyar vacsorát a Boszporusz felett" Nesliéknek. Melyen Gézu olyan jókat vízipipázott, közben a naplementét szemlélve.

 Ugyanakkor, búcsút intettünk a penészesedő szobáknak, a belvárostól való nagy távolságnak, az emberek állandó kíváncsiskodó tekinteteinek, az elszigeteltségnek, a napi háromszori, három emeletnyi lépcsőmászásnak Gregorral a hátamon. Magunk mögött hagyva egy csendes, falusias életet. 

 Isztambulba költözvén, az első 9 hónapban egy tradicionálisabb életet ismerhettünk meg, mint ami az európai oldalon zajlik. Megláthattuk, hogy egy ilyen hatalmas városnak is vannak olyan részei, ahol az emberek ismerik minden környéken lakót. Minket is mindenki ismert, mint "a külföldiek"-et.
 Gyermekeiket kizavarják a rétre játszani jó időben, háziállatot nem tartanak, s nem félnek nyitva hagyni az autó ajtaját sem... A nők többsége kendőt visel, és sokan a közeli varrodákban dolgoznak. Barátságosak voltak velünk, ám angolul szinte egyikük sem beszélt. Kíváncsiak voltak ránk, de egyúttal kellően távolságtartóak is. Éppen ezért, 9 hónap után is, egy ilyen - mondhatni zárt - közösségben, eléggé kívülállóknak éreztük magunkat. Én talán kicsit még jobban is mint Géza. Ugyanis a férfiak férfiakkal könnyebben kötnek barátságot, s mivel az üzletekben általában férfiak dolgoztak, Gézával többen is "barátságot" kötöttek. Ellenben velem kevésbé próbáltak kapcsolatot teremteni, ám figyelő tekintetüket állandóan éreztem az utcán sétálva. Furcsán néztek ránk szinte minden alkalommal, amikor a Gregivel sétáltunk, illetve reggeli futásaim alkalmával is állandó kíváncsi tekintetekkel találkoztam, mivel példámat senki nem követte arrafelé.. 

 Jó pár hónapon át egész más életünk volt, mint otthon. Kevésbé kényelmes, ennél fogva sokkal aktívabb, és mivel kevésbé magától értetődően mentek a dolgok, sokkal nyitottabbá is váltunk ennek a tapasztalatnak köszönhetően. Szép volt, jó volt, de elég volt...

 És akkor most hello Beşiktaş, nyüzsgés, forgatag, halpiac, kikötő, sétálóutcák, üzletek, kedvenc kávézóm... Belvárosi élet, mely szintén egy kicsit más, mint az otthon megszokott, de mégis kellemesebben érezzük magunkat.

 Ám a lakásból a zajt, a nyüzsgést nem érzékeljük, viszont minden nagyon közel van. Csendes kis utcába költöztünk, gyönyörű új építésű házba - node nem ám "török módjára" készült, hanem hosszas, fáradságos keresgélés után -, egy jó minőségű lakásba.

 Két utcányi séta után egy szépséges kis parkban találjuk magunkat, ahol az emberek kutyákat sétáltatnak, kosárlabdáznak, fociznak, reggelente futnak, nénik kötögetnek, gyerekek játszanak. Itt a legtöbb nő nem hord kendőt, és kiskosztümben sietnek reggelente munkába. 

 A parkon átsétálva a forgalmas Barbaros Bulvari-n találjuk magunkat, mely az egyik főút Isztambul belvárosában. 5 perc séta a hajóállomás, még 15 perc buszozás és Géza munkahelyén, a jógaközpontban, vagy éppenséggel a Taksim téren találjuk magunkat. 

 Az emberek itt is barátságosak, de kevésbé kíváncsiak. Bele tudunk "olvadni" a környezetbe, egyáltalán nem érezzük kívülállónak magunkat. Gregike is újra beilleszkedett a kutyatársadalomba, tudniillik minden séta alkalmával találkozunk egy-két kutyussal akit a gazdája sétáltat. A helyi csoportba ugyan még nem illeszkedtünk be, ezen még dolgozni kell.. Ugyanis nagyon meglepődtem, amikor néhány esti séta után megfigyelhettem, hogy itt a kutyás emberek egy része csoportot alkot, és esténként a parkban összeülnek egy kis beszélgetésre. Emberek az emberekkel, kutyák a kutyákkal. Ez törökökre jellemző nyitottság...

 Nos, hát bár 10 kilométerrel közelebb kerültünk a belvároshoz, azért itt sem marad el teljesen minden, amit az ázsiai oldalon megtapasztalhattunk. Egy kicsit itt is van tengerre kilátásunk, sőt az Aya Sofya-ra is. Egy kicsit itt is kíváncsiak az emberek ránk, legalábbis a vizes ember, aki palackozott vizet szállít házhoz, minden alkalommal széles mosollyal köszön. Ugyanígy a helyi kifőzdés bácsi, és Géza kedvenc vízipipás boltjában is szívélyesen fogadnak minket. Utóbbiban már egy közös pipázáson is részt vettünk.. 

 Piac is van a közelünkben, csak úgy mint Kirazlıtepén, de sokkal nagyobb. A zöldségek hasonlóan szépek és frissek, ám sokkal drágábbak is...

 Isztambulnak sok arca van. Mindenki megtalálhatja a kedvére való környéket. Szerencsésnek érezhetjük magunkat, hogy megtapasztalhattunk egy picit a tradicionálisabb török életmódból, ugyanakkor ugyanebben a városban maradva megtaláltunk egy számunkra kényelmesebb környéket, ahol nagyon jól érezzük magunkat.